Szegedi Kovács György

Találkozás a gyönyörű régésznővel

Először barnára égett vállát pillantom meg,
majd éjben villódzó nagy szemeit.
Apró, finom mozdulatokkal teszi
szabaddá a fejem, kipamacsolja
szemgödröm is, itt megáll. Combjára
támasztott kezekkel térdel előttem a Nő.
Mélyen elmerengve bámul egy ideig,
s izgatottan kotor, halad rajtam tovább,
kutatva körülöttem is, talán valami tárgy
ha előbukkanna megkönnyítvén a
végkövetkeztetést: férfi, nő, hogyan, mikor,
miért pont itt, s kezdek már beleszédülni
ahogyan bikinialsóban átugrál fölöttem
a gyönyörű régésznő,
és csak kutat, ás, csak ás, én pedig lassan
kirajzolódom,
még lábam takart, utolsó pamacsolás,
tisztogatás és már jól is festek így
a kondenzcsíkos ég alatt
a se férfi, se nő.
Itt vagyok én, kissé hiányos öltözékben, itt,
a porral elvegyülve e jeles csont-dombormű.
Ló se, ékszer se feszít mellettem,
semmim sincs – bár még éltem
nem volt ennyi kukacom.
Majd hirtelen a gyönyörű régésznő
a fejem fölé guggol, s bordáim közét
kezdi tisztogatni. Ismerős ez a szag.
Négykézlábra váltva halad tovább
lefelé, lassan ágyékom fölé hajol,
s lefújja a port…?! Azért…
érdekes volt.
A régésznő feláll én fekve maradok;
a lét tökéletes maradványa,
ismeretlen katonája a Mindenségnek,
még várok, várok még
valakire,
aki kiemel innen erős kézzel,
aki csontjaimat megeleveníti,
s nevemen szólít.