A lét légtornászai

A Kortárs Karikatúra és Szatíra Műhelyről

    Másfél évtized előtt, valójában a rendszerváltással csaknem egyidejűleg, megkezdődött a magyar képzőművészet műfajbeli, irányzatokhoz, technikákhoz stb. kötődő tagolódása. A kisebb-nagyobb társaságok (van amelyiknek száznál több tagja van) kiállításokkal, némelykor konferenciákkal és szimpóziumokkal igyekeznek magukat, eredményeiket, törekvéseiket minél karakteresebben megmutatni. S az általuk teremtett értéknek a lehető legtágabb körben érvényt szerezni.
    Ennek a virágzó folyamatnak legfrissebb hajtása a Kortárs Karikatúra és Szatíra Műhely (azaz KOKSZ Műhely). A 2002 tavaszán alakult kis csoport – amely tulajdonképpen egy, a magyar karikaturistákat és szatirikus képzőművészeket összefogó baráti társaság – tizenhat tagot számlál. A jól ismert, a szakmában rangot szerzett idősebb művészek – Kaján Tibor, Sajdik Ferenc, Gyulai Líviusz, Kemény György – és az ugyancsak nem ismeretlen középgeneráció alkotói (Tettamanti Béla, Bojcsuk Iván, Jelenszky László) mellett a legfiatalabb generáció jelesei, a csodagyerekként indult Varga Zsófi (akinek már nyolcéves korában rajzai jelentek meg az Élet és Irodalomban) és a groteszkben szintén virgonc huszonéves Makina is erősítik ezt a különleges – mert az élet dolgait mindig a fonákjáról megjelenítő – kis művészcsoportot.
    A lét légtornászai ők, akik alatt sosincs védőháló. Mutatványaikat – gondosan kivitelezett, a művelődéstörténet elemeit is magukban foglaló gyakorlataikat – a magasban végzik. Minthogy nem szórhatnak le „használati utasítás” gyanánt röplapokat, ki vannak szolgáltatva a jobb esetben bámész, de mindenképp érzékeny közönség asszociációs készségének, irodalmon, képzőművészeten, filozófián edzett gondolati tapasztalatának.
    Produkcióik minősége, mint ahogy más művészé sem, nem függ a néző – kiváltképp nem a művészetben is a jobban fogyasztható, rejtjelek nélküli alkotásokat kedvelő tömeg – műveltségétől. Saját terrénumuk szépségeszményét – amely helyzetükből következően inkább a fullánkosságot sem nélkülöző gondolati kitárulkozás – akarják meghonosítani. Méghozzá avval a csavarral, hogy a kifigurázott, torzított, a humor és a szatíra eszközével fölnagyított (s eme lupé által meg is dicsőült) valóság ne csak széppé – a sajátos jelrendszeren belüli széppé –, hanem igazzá is váljék.
    Sokféle módon érhető el ez a hatás. S ha igazi művész kezében van a ceruza, a toll, az ecset, a metszőkés, a jobbára a napilapra korlátozódó karikatúra is – persze Kaján egy vonalra épült, a napi hírt is az egyetemes felé közelítő lét-tengere és Tettamanti foltokból épült pálcikaemberének filozofikuma közt van különbség – éppoly eleven, lebilincselő erejű, mint a hősét (például Casanovát) az irodalom hegy-völgyén meghintáztató rézkarc – Gyulai Líviusz a grafikán túl az animáció mestere is – vagy Bojcsuk pengeélességű s ezzel a szokásvilágba is vágó bestiáriumának egy-egy figurája.
    A hagyományos, leginkább a napilap számára készült karikatúra – persze a jobbak itt is igényesebbek – a gyors sikerre számít, s művelője alig ad valamit a kivitelezésre. Pedig a leleményen, a különféle – gyakran egymással homlokegyenest ellentétes – dolgokat összeszikráztató ötleten kívül a technikai kivitelezés (rajzi megjelenítés) is súllyal esik a latba.
    Jelenszky László ovális keretezése – ne feledjük, a tojás mint ősforma a különféle teremtésmítoszok egyik sokat használt jelképe – valaminő klasszikumba zárja, ezzel is megdöbbentést keltve, az emberi jellem kisszerűségét: a mértéktelen szerzést mint bírvágyat (a vásárlástól megrészegültek feje fölött mily szarkasztikusan villan meg a fogaival harapni-zúzni kész „guillotine”) és a felettesét minden áron és minden körülmények közt kiszolgálni igyekvő hivatalnok behódolását (A főnök kirándul).
    Amíg Jelenszky grafikáit – de idevehető Bojcsuk Iván és Császár Tamás megannyi (lino)metszete is – a fehér és a fekete foltok közötti, sokszor drámai kontraszt élteti (ebből a szempontból példás, szerkezetében is robbanva villanó Császár Az ügynökje), Fenekovács László hiperrealista – szürnaturalista? – rajza a grafikailag megdolgozott felület bársonyával (is) hat. Olyannyira „testvalósággá” érett ez a technika, hogy alig lehet megállapítani, nem fotó alapú megjelenítéssel van-e dolgunk (Dohányzásra kijelölt hely). Hatáselemnek természetesen ez nem volna elég. A kesernyés – örvendező? lemondó? – humor nélkül – hiszen ez a karikatúra sava-borsa: ahogyan az „elhagyott”, Európa-zászlóval ékített csigaházba lakói tapogatva be(vissza?)merészkednek (Lassacskán beérkezve) – a bravúros rajztudás mit sem érne.
    A Dubuffet-ből (is) eredeztethető „gyermekrajz”, vagyis az a levegős tágasság, ami a látszólag firkálásnak tetsző, meg-megszakadó vonalhálót jellemzi, nem egy grafika sajátja. Császár önparódiának tetsző Rajzórájából Varga Zsófi, főképp a korábbiakban, nyilván merített, s ez a „szálkás” magabiztosság Makina figuráinak is alapja (Határozottan előnyös helyzetű lány arany szörppel). Az utóbbi művész stílusparódiának is beillő, a modernség leple alatt több korszakba bekacsintó alakjai (Mahinációk 41; 44) a fiatal alkotó karikírozó képességéről győznek meg. Amikor a természet-technika-szerelem szarkasztikus hármasában a laptoppal győzködő fiatalok kívánsága („egérrel” a Holdba!) megjelenik, egészen különös aurát teremt a bizarr udvarló-gesztus.
    Varga Zsófi, amiképp ovális tükrű grafikáján Bojcsuk Iván, stílusokat ütköztetve igencsak játszik a „kerettel”. Ha egy párkapcsolat nem tartós, a római márványoszlop összezuttyant luftballon lesz (Egy szerelem története), ha pedig a zászló szerepe vonatik kétségbe, az ókort idéző kő-drapéria, bármekkora is a fölhajtóerő: a szél, a legheroikusabb igyekezet ellenére vihetetlenné válik (Mindent bele!). Minthogy ez a humort kínáló rajz több értelmű, a különféle értelmezések csak növelik „filozofáló” értékét.
    Bojcsuk technikatörténeti érdeklődése (vitorlák által hajtott automobil; ugyanez ódon fotómasina képében) mellett igencsak figyelmet érdemel a korábban már említett Fenekovács László klasszikus, az olajszőkítést rubensi ihlettel és alakokkal leleplező, „politikus” képregénye (Így alkottok ti). Aki a halhatatlan klasszikustól (és társaitól) távoli alakokat is fölfedez a rajzon, az gonosz ember, és a politika szigorával megbotoztatik.
    Csupán ilyen – sokaknak vérforraló – indulattal érdemes karikatúrát rajzolni. Hiszen az alkotó számára semmi sem lehet fontosabb, mint az eltorzult – a technika, a politika, az emberi gyarlóság által eltorzított – világ fonákságainak a leleplezése. Ennek az értelmező, értéket védő gesztusnak egyetemes és a helyi sajátosságokat általánossá emelő vonzata is van.
    Nem kell Párizsba utaznunk, hogy megborzonghassunk a Notre-Dame fölé fehér biliárdgolyó Napot-Holdat emelő krampusz – a kulturális értékekre (így a hitre is) rontást hozó sátán – „világítással” is megtévesztő végítéletén (Varga Zsófi: A katedrális éjszakája). Viszont helyismeret szükségeltetik ahhoz, hogy Halász Géza profán bírálatát – jóllehet általános kisugárzása is van – a dolog komolyságának megfelelően értsük.
    Egyik, Szöveg nélkül című grafikáján (fotómontázsán) a 2-es villamos utasai között – ülő pózban, ahogyan II. Gyula pápa síremlékéről ismerjük – Michelangelo Mózese is föltűnik. Minthogy a Boráros tér felé hajt a szerelvény, a nevezetes kőtábláiról híres Mózes – egykedvű pillantással, ám nem kicsi, számon kérő szigorral – a Parlament épületére néz. A márványtömb voltában ugyancsak eleven alak a menetiránynak háttal ül, hogy a villamos befordulása után is – amíg helyzete engedi – rajta tarthassa a szemét a törvényen. No comment!
    A Halász Géza-karikatúrán (no nem a Chagall hegedűsét ideemelő Művészeten, és nem is a Van Gogh-i Csillagos éj víztükre fölé világvárosi neonfényeket varázsoló festmény-parafrázison) természetesen meg is lehet botránkozni. Valami vad fullánkosság kell ahhoz, hogy a Sixtus-kápolna mennyezeti freskójáról ismert, a légtérbe könyöklő két puttót (angyalt) valaki a viaszosvászonnal letakart asztal mellé ültesse; és ahhoz is, hogy az Ádám teremtése (torzítottan ábrázolt) mutató kezének-ujjának gesztusát újabb karok-kezek-ujjak rámutatásával-torzításával megsokszorozza.
    Ám hogy Leonardo remek faliképének, az Utolsó vacsorának az alakjai, alakpárjai miképp kerültek egy vagon restaurant ablakaiba, magam sem tudom.
    Tetszik, nem tetszik, könyörtelen játék ez. Még akkor is az, ha tudjuk, a szatirikus rajz lételeme, hogy fölháborítson.

Szakolczay Lajos

A KOKSZ Műhely Állók balról: Halász Géza, Sajdik Ferenc, Kaján Tibor, Szalay Pál, Bojcsuk Iván, Fenekovács László, Kemény György, Jelenszky László, Jelenszky László, Kemény György, Varga Zsófi, ismeretlen, Makina, ismeretlen, Árvay László. Ülők balról: Fenekovács László, Lipták György, Varga Zsófi, ismeretlen, Sajdik Ferenc, Bojcsuk Iván, Szerényi Gábor, Árvay László, Szalay Pál, Kemény György, Jelenszky László, ismeretlen kislány, Halász Géza. Fekvők balról: Makina, Kaján Tibor, Tettamanti Béla. Oldalt: Tettamanti Béla. (Fotó és grafika: Halász Géza)