A Nagylábú

    Többnyire nem tűnik föl, hogy járva-kelve nem hagyunk magunk mögött nyomot. Egymillió lépés Magyarországon. Naponta kétmillió ember kopog ide-oda Budapesten. Az hány milliárd lépés? Hány milliárd nyom nélküli lépés? Eltűntnek nyilvánítva? Hiába a megtett kilométerek, ha nincs utánuk nyom. Mennyire más átgázolni a hómezőn. A hó: Isten palatáblája, mely őrzi utad. Álmod és utad – maradandóság. Visszatekintesz, és érezhetőleg haladtál. Minden út beléd visz, addig tartott az út, ameddig lépteid vezetnek, és ott – a keresztútnál – te állsz. Nyomot hagyni a hóban – ősi archetípus és örök mese, de hol van már a tavalyi hó? A hó őrizte nyom előbb kontúrját veszti, majd elolvad, vízzé ájul, nem úgy, mint Armstrongé a Holdon. Az ott megtett lépés visszavonhatatlan érvényű. Álmodik a nyomor: nyomot. Hollywoodban a legnagyobb színészek betonba zárják lábnyomaikat az örökkévalóságnak, megannyi sugárzásmentes betonszarkofág.
    Nepálban időről időre felröppen a hír, hogy jeti lábnyomát látták. A Sziklás-hegységben is időnként beszélik, hogy itt meg ott járt a Nagylábú. Látták a nyomát. Ökológiai vészkonferenciákon pedig egyre inkább téma, hogy látni a Földön az ember nyomát. Hogy látszik a Földön az ember nyoma. Ember a Földön? A Földről lerí. Ki sír?
    Az ember ökológiai lábnyoma nem más, mint az egész civilizáció környezeti nyomatékából egy emberre leszámítolt hatás. Amennyi terület egy ember eltartásához, mondhatnók legeltetéséhez kell, fű kövér, vigasz sovány. Ha azt a terhelést, mely lakhatásunkkal, ruházkodásunkkal, táplálkozásunkkal és egyéb szenvedélyeinkkel, passzióinkkal együtt jár, területre lefordítjuk, akkor az emberi személy ökológiai lábnyoma hozzávetőlegesen 2,2 hektár. Egy ember 2,2 hektár természetbe kerül. Hát ekkora lába van az embernek. XL-es méret a javából. Extralarge. Ily nagy lábon élünk. Az ember óriás lesz, ígérte Iljin és Segal, s lám, igazuk lett. Kik is vagyunk tehát? Jetik? Nagylábúak? Vagy sztárok?
    Én az utóbbira hajlok. Arra, hogy az ember: sztár. A kozmosz legnépszerűbb sztárja. Senkiként kezdte. Kis neandervölgyi agyarpucolóként. Mamutagyart pucolt, barlangban lakott. Aztán kissé följebb vitte. Mezőgazdasági vállalkozás Mezopotámiában, kezdőtőke, bankhitel Föníciában. És bejöttek a számításai. Mellékszerepek, majd főszerepek. A velencei kalmár például már főszerep volt. Amerika meghódítása: rémtörténet, sikertörténet. Ma pedig már ott tartunk, hogy az egész Föld az embert nézi. Őt vetítik mindenhol. Ő megy mindenhol és jut el mindenhová. Nincs hely, hová emberi kéz ne tette volna be a lábát, a pingvinektől az elefántokig mindenki fölismeri, ja, ez az a sztár. Az ember. Úgy is viselkedik, mint egy sztár. Megvannak már a sztárallűrjei. Fölösleges dolgokra szórja a pénzt. Pazarol és fogyaszt. Aperitif és konyak. Telik miből. De meddig? Mi lesz, ha, miként a nagy sztároknak, egyszer csak neki is bealkonyul? Mi lesz, ha megöregszik? Ha leszálló ágba kerül? Ha egy nap elfeledkeznek róla? Már nem lesz annyira érdekes? Ha már nem fizetnek neki? Ha nem lesz rá már fizetőképes kereslet? Ha egy nap fellázad ellene piaca, bolygónk, a Föld? Mozipénztárosok, tudjátok-e, hogy ki következhet az ember után?

Sebeők János