Olivera Kjorveziroszka

Európa

    Régebben, ha ilyen helyzetben volt, Borko Dzsinev azt szokta mondani: „Én Jugoszlávia vagyok.” Ha figyelembe vesszük, hogy a fél falu Borko Jugoszláviának hívta, akkor ugyebár teljesen világos, milyen gyakoriak voltak azok a szituációk, amelyek „jugoszlávságot” produkáltak nála. Az idő múltával, valamint a hegyeinkben, így Sztaro Nagoricsane hegyes részén is – ahol az ő háza állt – lezajló politikai és egyéb folyamatokkal összhangban Borko ösztönösen érezni kezdte, hogy az elégedettség, amelyet korábban e vallomás kiváltott benne, megváltozott, azaz csökkent. Nem, Borko nem volt abban a helyzetben, hogy megértse a változásokat, amelyek az utolsó évtizedben történtek, de abban a helyzetben mégis volt, hogy észrevegye, amikor valamit tesz vagy mond, nincs egészen rendben, vagy legalábbis nem úgy van, ahogy korábban volt. Az „Én Jugoszlávia vagyok” magasztos mondat okozta elégedettség változása a gyanúnak egy sajátos fajtáját keltette benne: a hiba talán az alkoholban van, amelyet az utóbbi időben ivott, és amely meglehetősen különbözött a korábbitól… Az apja mostanában nem törkölyből főzött pálinkát, hanem átállt a környékbeli szilvára. Csak össze kell szedni, aztán bele a kazánba, összeszedni, és bele a kazánba… A szilvapálinkának csupán egy közös tulajdonsága van a törköllyel – az is elködösíti a fejet, mindazonáltal a minőségük közti különbség tízes nagyságrendben mérhető.
    Az országban végbemenő bonyolult átalakulások, amelyek a gondolkodás szabadságára, a demokratikus folyamatokra és általában a személyiség tiszteletére vonatkoztak, Borkónak nemcsak hogy nem jelentettek semmi újdonságot, hanem azokban több személyes tulajdonságának a visszatükröződését ismerte fel. Így nemrégiben, miközben a feleségével, Zorkával a kertet gyomlálta, tehenének a respektje miatt nézeteltérése támadt két-három selyemgubóval, ahogy a városi divatbábokat nevezte. Zorka, mint mindig, fürge mozdulatokkal végezte a kerti munkát, ő pedig, szintén mint mindig, ült az árnyékban, cigarettázott, meg-meghúzta a katonakabátjának gomb nélküli jobb zsebében tartott kulacsot, és a toranicai bányában véghezvitt hőstetteiről mesélt a tehénnek. Az út, amely a folyótól a bozótoson keresztülbújva Sztaro Nagoricsane hegyi telepe felé vezetett, igen keskeny volt, és éppen amikor a tehén elmélyülten legelte a füvet az út közepén, a városi selyemgubók megkérték, hajtsa el a tehenet, mert nem tudnak tőle elmenni. Borko azt sem vette észre, mikor kerültek az útra, és nagyon furcsának is találta, hogy éppen itt akarnak elmenni, azon az úton, amely a folyót kizárólag az ő negyedében megmaradt négy házzal köti össze, ő pedig nem tudta, kihez mennek.
    – Ha azt akarjátok, hogy a tehén elmenjen az útról, neki mondjátok, ne nekem – vetette oda igen komolyan, ők pedig egymásra néztek, és egyikük, aki a legelhivatottabbnak érezte magát, hogy megoldja e furcsa konfliktust, a nevén szólította:
    – Borko bácsi, nem ismersz meg? Jovan Marijája vagyok, Kasavelecéktől…
    – Jovan Marija Miszlevája… Te? Eridj már, te húgyos! Engem találtál meg, hogy ugrass… A Jovan Marijája húsz éve Szkopjéban él…
    A fiatal nő, aki valóban épp az a Marija volt, széles ívben kikerülte a tehenet, végigment a toklászon és az érett gabonán, és intett a többieknek, hogy kövessék. Abban a pillanatban csattant fel Zorka hangja a kert felől:
    – Hajtsd már el azt a tehenet, te átok! Tán nem ismered meg Mariját…
    – Micsoda Marija, hékás, micsoda tehén! Én Jugoszlávia vagyok, és ha valakit zavar a tehén, hát vele egyezkedjen, ne velem.
    De akkor Jugoszlávia nem idézte elő a korábbi emelkedettséget Borko lelkében, és ő érezte, hogy valami nagy és nehéz telepedik a mellére, megnehezítve a lélegzését.
    A politikusok beszédeiben, amit a világon mindennél jobban szeretett hallgatni, egyre gyakrabban fordult elő egy Borko számára új szó: Európa. Valahogy büszkén és méltóságteljesen hangzott előtte, eléggé erősen, hogy még Jugoszláviát is felváltsa a pálinkától mámoros napokon. Tetszett neki a szó rövidsége, és rájött, hogy szépségének nyitja éppen ebben van: rövid, világos és hangzatos.
    Nagyjából az idő tájt, amikor megjelent az új szó, melyre Borko kiválóan emlékezett, ha józan volt, de sehogy se jutott az eszébe, ha felöntött a garatra, akkoriban, amikor tényleg szükségét is érezte, hogy ne azt mondja: „Én Jugoszlávia vagyok”, hanem hogy „Én Európa vagyok”, egy városi család költözött a faluba, két kiskorú gyerekkel. Beszélték, hogy a férfi magas rangú értelmiségi, a felesége pedig kizárólag az ő nyomát követte. Azok az utak, amelyeken a férfi nem járt, az asszony számára mintha nem is léteztek volna. Az értelmiségivel megismerkedve Borko arra az irigységgel teli következtetésre jutott, hogy ez az egyenes tartású és kifinomult ember bármelyik pillanatban vissza tud emlékezni arra a szóra, amely őt valósággal agyongyötörte.
    – Mikor meglegyintesz egy nőt, akkor is tudod Európát? – kérdezte Borko általában kora reggel, mielőtt a sligovica letörölte volna Európát a nyelvéről, s közben apatikusan ült a pitvar kőküszöbén.
    – Tudom – felelte az egyenes tartású és kifinomult ember, és látva, hogy a katonakabátján váll-lap helyett hagyományos, hímzett tarka paszományt viselő, elborult egykori bányász arcára ettől fájdalom ül ki, szelíd kedvességgel a hangjában hozzátette:
    – Mert nem legyintek meg senkit, azért…
    Annak az „Én Európa vagyok” mondatnak a hangja annyira kezdte a hatalmába keríteni Borkót, hogy egészen elfeledkezett Jugoszláviáról. Mintha soha nem is lett volna. Sőt, mikor bement a központba, hogy MT cigarettát és Negrót vegyen, és mikor a falusi tréfamesterek odavetették neki: „Na, merre jársz, Borko Jugoszlávia”, a teste valahogy elerőtlenedett, és alig bírta összeszedni magát, hogy félrehajtott fejjel továbblépjen.
    „Ej, ha józan lennék, és emlékeznék, hogy hívják azt, hogy megmondhassam nekik: »Én… az vagyok, na«, gondolta, mikor részeg volt, abban a meggyőződésben, hogy ha eszébe jutna az új szó, betapasztaná vele a falusi tréfamesterek pofáját. Amikor józan volt, tudta mondani: „Én Európa vagyok”, de akkor egyáltalán nem érezte szükségét, hogy mondja.
    Egyszer meggyűlölt egy tyúkot. Nem akármelyiket, hanem éppen azt a fürge kendermagosat, amelyik, szerinte truccból, kipusztította a palántákat.
    – Figyelmeztettem egyszer, figyelmeztettem kétszer, ő meg csak folytatja…
    – Na persze! Honnan tudod, hogy csak az csipkedett. Tyúkok, mind csipkednek… – kiabált Zorka, miközben energikus mozdulatokkal kavarta a darát a malacoknak.
    – Ő az, tudom. Ha még egyszer előfordul, agyonvágom.
    – Vágd is agyon. Ennék egy kis rizst – nevette el magát Zorka, és a kővályúba öntötte a darát.
    A tyúk még egyszer megtette a tiltott dolgot, „truccból”, ahogy Borko mondta, és ő valóban agyoncsapta. Egy bottal ütötte agyon, és a bozótba dobta. Se rizs, se ellenség.
    – Nem bírom megenni azt, ami idegesített. Én nem vagyok akárki, én… Én… – Az új szó letörlődött a nyelvéről.
    – Én, én… – csellengett Borko az udvaron, és sehogy se jutott eszébe, micsoda.
    – Mi voltam én, Zorka? – kiabált a feleségének, ő pedig a pincéből válaszolt:
    – Jugoszlávia, te átok, Jugoszlávia…
    – Miféle Jugoszlávia, az anyád, én… én… – majdhogynem rohanni kezdett az udvaron a szegény nyugdíjas toranicai bányász. Tűz csapott ki a bensőjéből, hogy avval felgyújtsa a házat, szénné égesse Zorkát, felmelegítse a folyót, és kiigya a kulacsából…
    – Én… én…
    Leverten és a sligovicától hajtva elindult az új szomszéd, az egyenes tartású és finom arcú értelmiségi háza felé.
    – Majd ő megmondja, mi vagyok! Majd ő megmondja, mi vagyok! – hajtogatta egyfolytában, mohó járásával fogyasztva a hegyet.
    Meglátta messziről, és odakiáltott neki:
    – Ej, szomszéd, hogy volt az?
    – Mi, Borko? Mi hogy volt?
    – Hát az, amit elfelejtek, amikor meglegyintek valakit, te pedig, hogy nem legyintesz meg senkit, mindig tudod…
    – Áááá – jutott eszébe az értelmiséginek, és nevetve mondta: – Európa, Borko, Európa.
    – Na igen, az. Európa, hogy basznám meg az Európádat!
    – De minek neked Európa, amikor csak szidalmazod, Borko? – kérdezte az értelmiségi, okos szemével nézve az ő elsötétedett arcát.
    – Hát hogyhogy minek nekem!? Én Európa vagyok, és képtelen vagyok emlékezni rá! Én Európa vagyok! Én Európa vagyok! – még sokáig üvöltözött a negyedben, aztán minden elcsendesedett, és a falu sötétségben haladt tovább a holnap felé vezető úton.

Hász Magdolna fordítása

Olivera Kjorveziroszka macedón elbeszélő, műfordító, kritikus, esszéíró. 1965-ben született Kumanovóban. Az egyetem elvégzése óta Szkopjéban és dolgozik. 2003-ban megjelent második elbeszéléskötetéért – melyből az Európa című elbeszélés is való – Sztale Popov-díjat kapott.