Szentmártoni Szabó Géza

Balassi Bálint és a gyűrű ura

    A tekintetes és nagyságos Gyarmati Balassi Bálint uram őkegyelmének bizony a versíráson kívül is sokszor elő kellett vennie a pennát és a kalamárist. Peres iratokat, installációkat fogalmazott hol latinul, hol meg németül, hol peniglen magyarul. Volt aztán néhány olyan ügye is, ahol epekedő szerelmes verseihez idomított gondolatait bizony nagyon is félretette gerjedt elméjében, s tolla alól bizony néhány éktelen káromló szó, hovatovább trágár szitok is bécsusszant a papiroson sorakozó tintasorokba. Ifjabb barátja, a nemzetes Rimay János uram szerint jó ember volt ő, csupán a harag és a bujaság vétke volt meg benne a hét főbűn közül. (A megnevezett két főbűn egyike Dante mester Purgatóriumában az alant fekvő, súlyos III., másika pedig a feljebb levő, enyhe VII. körgyűrűbe soroltatott.)
    Nos, elérkezett az 1583. esztendő, s abban is pünkösd hétfője, amely afféle fordított nap volt hajdanán, hiszen ekkor voltak országszerte a pünkösdikirály-választások s a hozzá kapcsolódó, kicsapongásoktól sem mentes mulatságok. Úgy hozta a sors, hogy Bálint uram éppen e jeles napon, a Zólyomból Besztercebányára vezető országúton lovagolván, szembetalálkozott egy szép asszonnyal, egy bizonyos Sommer János nevű, hodrusbányai mészáros hátrahagyott özvegyével. A pünkösdi magyar szokások és a lovagiasság azt diktálta Bálint úrnak, hogy a szép asszonyt udvarló szavakkal köszöntse. Nem tudni, miként esett a dolog többi része, ám a selmeci és a zólyomi bíró és a tanács országos botrányt kavarva azt panaszolta fel, hogy Balassi uram erőszakoskodni próbált polgártársnőjükkel.
    Állításuk szerint Balassi uram a szegény özvegyről pólyát, főkötőt, hajfonatot, övet, erszényt leszakított, és a mezőn, lovon ülve, fel s alá hajszolta, és végre a lóról leszállva alsóneműre vetkeztette, majd a gabonába vetette; és ha a segítségért kiáltó asszonyt szolgája két másik személlyel együtt nem mentette volna meg, kényét rajta kitölthette volna. A szegény asszonyt így is összetörte és elcsigázta, és mintegy 22 rénusi forintot is elvett tőle.
    Vége-hossza nem volt eztán a feljelentő és vádaskodó leveleknek, amelyekkel a főispánt, majd magát a királyt is megkeresték. Az ügy mögött volt jócskán sandaság is, hiszen a nagyságos Balassi úr bizony igencsak mulatós életet élt Selmecbányán, a német polgárok lakta bányavárosban, ahol saját háza is volt, s emiatt az erkölcsökre vigyázó tanácsurak mindent elkövettek volna azért, hogy rossz hírét keltve, végre megszabaduljanak tőle. A feljelentések tehát tele voltak rágalmakkal. Bálint úrból a harag tűzokádó módjára tört elő, s tollat ragadva védekező iratok sorozatát fogalmazta meg. No, de milyeneket! Visszautasította a vádakat, majd ellentámadásba ment át. Idézünk a zólyomi tanács ellen írt feleletének néhány bekezdéséből:
    „Írták azt énmagam felől, hogy én néminemű asszonyállatot szabad utában nemcsak megfertőztettem, hanem még ugyan megfosztottam volna. Erre azt felelem, hogy hazudtak tisztességemben praktikáló ároló kurvájok és beste kurvafiajok. […] Írták azt is, hogy én éjjel-nappal iszom, és hogy én mind szolgáimval öszve Sybaritica életet viselek. Ebben is hazudtak, mint tisztességemnek pór fíkta fentő híres kurvájok, mert mi soha természet ellen nem éltünk, sőt az Sybaritica élet minémű légyen, Isten abba bizonságom, hogy soha nem tudom. Hogy vígan laktunk, nem tagadjuk, de mi azzal sem bírót, sem más polgárt meg nem bántottunk, abban kedig, az én italomban mi ellenek lehetett nékiek, soha nem tudom, holott sem az kurva anyjuk gyapjú szekér borát, sem az kurva bestye atyjok keresményét nem ittuk, hanem az mi magunkét költettünk. De én hiszem, azt kívánta bíró uram, hogy azon bánkódjunk mi, azmin őnéki kellene bánkódnia, ha vak nem volna.”
    De mindez nem volt elég, a levél végére tartogatta Bálint úr a rejtélyes csattanót:
    „Írták azt is, hogy feleségek, sem gyermekek tőlünk békével nem maradhatnak, de ez eborcák bár ne többet nevezzenek, hanem csak egyet, mely asszonyembert, avagy leánt igyekeztem én itt megszégyeníteni. Ha feleségek jámbor, miért féltik, ha tudják, hogy aranyat rozsda nem fog. Ha pedig nem az, miért őrzik, holott tudják, hogy az Filelfus gyűreje nélkül meg nem oltalmazhatják. De rövideden szólván, valamit énreám és az én szolgáimra írtak, hazudtak tökéletlen árulóival benne. Ez legyen éntűlem választ az emenda linguae heliben.”
    Balassi uram igencsak elmésen, s immár rejtetten gúnyolódva, a XV. századi humanista, Poggio Braccolini (1380–1459) anekdotagyűjteményének Franciscus Filelfus látomása című pajzán történetét (Facietarium libri, 133.) ajánlotta tanácsos uraméknak, amely magyarra fordítva a következő:
    A feleségére féltékeny Franciscus Filelfus igen nagy gondban gyötrődött, s hogy neje félre ne léphessen, éjjel-nappal minduntalan őrizte asszonyát. Nyugovóra térvén, álmában (mert úgy szokott lenni, hogy amely dolgokat ébren forgatunk elménkben, azok álmunkban gyakran előjönnek) valaminő démont látott, aki megígérte neki, hogy feleségét biztonságba helyezi, ha azt szorgalmazná s óhajtaná. És amikor ő álmában ebbe beleegyezett, mert az számára kellemesnek tetszőt mondott, a démon egyszersmind jutalmat ígért: „Fogd – így szólt – ezt a gyűrűt, és gondosan tartsad az ujjadon, ugyanis amíg viseled, addig a tudtod nélkül feleséged mással soha együvé nem fekhet.” Filelfus örömében felriadt álmából, s azt érezte, hogy az ujját felesége szeméremtestében tartja. Bizonyára a féltékenység legjobb orvossága az ő gyűrűje, mert nem tudnak a feleségek férjük tudtán kívül kicsapongóak lenni.
    Ez a Francesco Filelfóról (1398–1481) és gyűrűjéről szóló vándoranekdota amúgy Európa-szerte elterjedt, s Hans Carvel gyűrűjeként, Rabelais (1492–1553) Gargantua és Pantagruel című regényében is előfordul (I. könyv 28. fejezet). Innen vette át a meseíró La Fontaine (1625–1695) is, akinek versét (L’anneau d’Hans Carvel. Conte tiré de Rabelais) Babits Mihály fordította imigyen magyarra:

Jancsi úr gyűrűje
(Rabelais meséje)

Vén napjaira Jancsi úr
fiatal nőt hozott a házba.
No főtt is irgalmatlanul
feje szegénynek gondba-lázba!
Bábika (így hítták a lányt)
csinos, derék, jószőrü lány volt,
birólány, hát sokat kívánt,
s a szerelemben csupa láng volt.
Volt mit törődni a komának,
hogy ne legyen fölszarvazott:
szerelmes versek és románcok
helyett olvasni asszonyának
csak erkölcsös mesét hozott,
és tartott erkölcsös beszédet,
szidta a sok tágszivü szépet,
sok romlott hiut és kacért,
amint csak a torkán kifért.
De az asszonyka nem szerette
a morált s prédikációt,
nem tűrte az orációt,
ám az udvarlást jól bevette.

Igy lőn, hogy Jancsi gazda sokszor
annyira félt a csufolóktól,
inkább kivánta a halált;
de volt néhány jó perc is olykor,
amikor megnyugvást talált.
Egy éjjel, mellyet jól betöltött
gyomorral Bábi mellett töltött
(étel-itallal jóllakott,
s aztán kedvére hortyogott),
álmában megjelent az ördög,
s újjára egy gyűrüt dugott
és mondta: „Látom a keserved,
mely tőled minden nyugtot elvett,
s az nálam irgalomra lelt:
vedd e gyűrüt és jól viseld.
Mig újjadról nem fog leesni,
az ami aggódásba ejt,
tudtod nélkül nem fog megesni.”
„Hogy háláljam meg? Nagy öröm! –
mondta Jancsi úr bölcs szavakkal –
Isten fizesse meg kamattal;
irgalmas atyám, köszönöm!”

És az örömtől fölriasztva
s fölnyitva kissé szemeit,
hogy hol találta Jancsi gazda
dugva az újját – sejthetik.