Dr. Koncz Sándor
Élettörténet „egyházi” humorban
Amikor Sárospatakon tanítottam a teológián, 1947–51 között, a nehézségek legyőzésére gyakran mondtam: „Hittel és humorral”. Azóta tanítványaim szállóigeként sokszor idézik mint jelmondatomat. Az evangéliumi hit és az egészséges humor kellemes szabályozója a mindennapoknak. Életemből egyet-mást most a humor felvillanásaiban mondok el.1
A két világháború között, Diósgyőr-Vasgyár munkásgyülekezetében szintén uralkodott a nyomor. Enyhítésére Nádházy Bertalan lelkipásztorunk megszervezte a diakóniai szolgálatot. Párban jártunk kézi kocsival és kosarakkal, hogy azoktól, akik a még jobban rászorulókon segíteni akarnak, élelmiszert és tüzelőt szedjünk össze. Akkor az ipari tanulókat tanoncoknak vagy inasoknak hívták. Felsős gimnazistaként 1929–30-ban, egy lakatosinassal (aki ma is jó barátom) jártam a házakat. Az akkori szokás szerint a vasgyári templomban a női oldalon az első padsorokat „a kalaposok” töltötték meg; azok a tisztviselőasszonyok, akik a fejükön kalapot hordtak. Az utolsó sorokban ültek „a kendősök”, a fejüket kendőkkel bekötő munkásasszonyok. Ez utóbbiak egyszer csak elmaradtak a templomból. Az ok kifürkészésével lelkészünk a sok helyen megforduló diakónusokat bízta meg. Kiderült, a kendősök zokon vették, hogy a pap a kendősök ellen prédikált. Bűnbánati istentiszteleten azt fejtegette, hogy a bűnt nem lehet elkendőzni. „Hát elkalapozni talán lehet?” – háborogtak. A nézeteltérést a lelkipásztor családlátogatása és a rend helyreállítása követte. Bennem pedig tudatosult, hogy a hibákat nem lehet se elkendőzni, se elkalapozni.2
A genfi ökumenikus központ és a német Gustav Adolf Egylet ösztöndíján, a harmadévet 1933–34-ben a svájci Bázel egyetemének teológiai fakultásán végeztem. Sárospatakon negyedéves korunkban, a legációs ünnepeket választó karácsonyi elekciós versben (Gina és Zsazsa, azaz Lovass Gyula és Zsuffa Tibor) diáktársaink kedves szabadossággal énekelték meg kinti tanulmányaimat. „Koncz Sanyi egy évig Svájcban volt, / Agyában tudományt sokat elraktárolt. / Bizony a szerencse sokat felé hajolt, / Mikor Barth Károllyal naponként lovagolt, / Kitől barátságból egy pej lovat kapott, / Úgyhogy hazafelé lóháton baktatott. / A pejló nincs már meg, de van sok gondolat, / Amelyeken ő most otthon lovagolhat.” Sárospatak elhatározó módon lovagolta meg Barth gondolatait. Azokkal már a második háború előtt népünk mellé állt. Hazánkban a felszabadulás után e bibliai kijelentésre épülő teológiai eszmélkedés segítette egyházunk útját.3
1937 tavaszán a skóciai Glasgow-ban, az egyetem hallgatójaként, az Atlanti-óceánban, a skót partok közelében, Iona szigetén részt vettem egy középkori katedrális újjáépítésben. Szent Columba ezen a szigeten kezdte el a pogány skótok kereszténységre térítését. A régi székesegyházat a skót református egyház ifjúsági munkája, Georg Mclaud vezetése alatt kezdte újraépíteni. Maclaud a Glasgow-i Govan, főleg dokkmunkásokból álló egyházközség lelkipásztora, később a királynő káplánja, majd a skót egyház moderátora volt. Az építőtábor diákjai, akik között egy csehvel ketten voltunk külföldiek, egy este a kis halászfalu gyülekezeti termében rendezett szeretetvendégségen műsort adtak az ott lakóknak. Közöttük felejthetetlen típusú juhászok is akadtak. A cseh jó hangú lévén, hazája akkori négy része: Bohémia, Moravia, Szlovákia, Kárpátia egy-egy népdalát énekelte el. Én pedig a humorhoz fordultam. Elmondtam, hogy a skótok nagyon takarékos emberek. Ennek egyik nemzetközi egyházi eredménye, hogy mi, külföldi reformátusok az ő ajándékba kapott stipendiumaikon tanulhatunk náluk évről évre. A skót takarékosságot azonban hazánkban a budapesti vicc nemegyszer fukarságnak, fösvénységnek tünteti fel. – A skót elmegy vendégségbe. Ott a teát három cukorral issza. De elmondja a mellette lévőnek, hogy otthon csak eggyel. Pedig tulajdonképpen kettővel szereti. – Skót apa két fiával megy át Budapesten a Dunát átszelő hídon. Az egyik fiú beleesik a Dunába és belefúl. Az apa utána küldi másik fiát, hogy hozza fel a víz alól a fia zsebében található hépnit, félfillért. A hépni: half a penny. Ez a fiú is ottmarad. Mire az apa riasztja a tűzoltóságot, hogy szívja ki a Dunából a vizet, hogy ő megtalálhassa a hépnit. – Mivel nagy tapsvihart kaptam, jelenetemet még bátrabban adtam elő. A gyülekezeti terem kicsi színpadára felcipeltem egy óriási fotelt és egy parányi asztalt. Majd melléjük állítottam egy fapados villamosülést jelentő széket. Elmeséltem, hogy a skót magát a világra telepedő brit tengeri nagyhatalom miatt büszkén tartja szigetországinak. Ezzel szemben vagyunk mi: európaiak, a kicsit lenézett „kontinentálisok” mint száraz földrészen lakók. Legtöbbünknek nincs tengerünk. Nos, a büszke szigetországi úgy olvas újságot, hogy belevágja magát a fotelbe, szétteríti újságját, mint egy tengert. Lábát asztalra teszi. Nem látszik az emberből semmi, csak a „tengert” átfogó kéz ujjai és az asztalon két talp, amivel letapossa a világot: a szárazföldet. E „nagyság” ellentéte a kontinentális „kicsinyesség”. A pesti polgár úgy olvas újságot a villamoson, hogy összehúzza magát az ülésen. Az újság lapjait tenyérnyire hajtogatja. Mikor elolvasta, újra kezdi a műveletet. A széthajtogatás után megint az összehajtogatott tenyérnyin olvassa, ami következik. Így csinálja tovább. E jelenetet a kipoentírozott irónia miatt meg kellett ismételnem.
Az 1937–38. tanév két szemeszterén, Humboldt-ösztöndíjasként, a berlini Humboldt Egyetemen tanultam. Magyar református egyházunk konventi elnöksége rám bízta a Berlinben élő magyar reformátusok összeszedését, lelki gondozását. Részükre az istentiszteletek tartásának megszervezését. Az első istentisztelet utáni ismerkedésen kiderült, hogy felekezeti különbség nélkül több Berlinben élő magyar művész eljött az alkalomra. Közöttük a német főváros nagy, hengeres hirdetőoszlopairól jól ismert magyar plakátrajzoló-művész: Szigethy Vilmos is. Az egyik plakátja azt szuggerálta, hogy halat kell enni, mert egészséges és tápláló. A propaganda mögött azonban az rejlett, hogy akkor másféle hús már nemigen akadt. Hiszen megkezdődött a senki által nem szeretett háborúra való átállás. Amikor az ismerkedésben rájöttem, hogy a közismert plakátrajzoló-művésszel találkozom, halevést hirdető utcai plakátjai mondanivalóját hirtelen lefordítottam magyarra, s a kézfogásnál ezzel üdvözöltem: Egyetek halat, táplálja az agyat. Ez a gyors összefoglaló annyira tetszett, hogy ettől kezdve nemcsak barátja lettem a plakátrajzolónak, hanem a berlini magyarok, amikor egymással találkoztak, vigaszul az élelmezés nehézségei között, ezt idézgették egymásnak.
A berlini magyar istentiszteletek tartásához egy másik, előbb humoros élménynek tűnő, de keserves valóságnak igazolódott eset is fűződik. Pünkösd után, nem sokkal hazaindulásom előtt, lakásomon felkeresett egy fiatalember. Megköszönte, hogy hívtam az istentiszteletre. Sajnálta, de nem jöhetett el. Miért? Mert börtönben volt. A meghívó ott érte utol. Előadta kálváriáját. Karácsony előtt nősült. Német feleségével elment a szőnyegáruházba, hogy önmaguknak ajándékba valami szépet vásároljanak. A kiválasztott szőnyegre nem volt elég a pénzük. Hazamentek. Ez volt a tény. Álmában folytatódott a szőnyegvásárlás. Válogatás alatt besötétedett. Az üzletet bezártak. Ő bent rekedt. Nem volt mit tennie, lefeküdt egy hatalmas szőnyeggöngyölegre. Álmában megjelent előtte a Führer: Hitler. Igen mérgesen nézett rá. Különösen mikor megtudta, hogy magyar. Ő félelmében kihúzta a szőnyeggöngyöleget összetartó erős tűt. Azt kínosan markába szorítva aludt tovább. A valóságot és folytatását, az álmot másnap reggel elmondta német munkatársainak, azzal a bevezetéssel, hogy képzeljétek, milyen hülyeséget álmodtam. Fél óra múlva (besúgásra) elvitte a titkosrendőrség: a Gestapo. A Merzedes-Benz autógyárban dolgozott mint vasesztergályos. Elítélték. S hogy elhiggyem, a lelki gondozásra megjelent magyar munkás kezembe nyomta a pecsétes bírósági ítéletet. Benne a valóság és az álom a bűnügy feltárásaként szerepelt. És az ítélet: a bíróság elismeri, hogy álmodott. Azonban az álom elbeszélésével a gyárban munkatársai között olyan vélelmet kelthetett, mintha a Führer ellen esetleg talán még összeesküvést is lehetne szervezni. Ezért a felségsértésre meghatározott legkisebb büntetést kapja: hat hónapi szabadságvesztést.4
Az 1930-as évek végén, a napjainkban hangsúlyosan értékelt Soli Deo Gloria református diákmozgalom munkásaként tevékenykedtem. Szolgáltam Balatonszárszón, a konferenciasorozatokon is. Egy előadásomban azt fejtegettem, hogy Jézus szerette a vizet. A Jordánban keresztelték. Tavak mellett tanított. Járt a tengeren. A keresztség szakramentumát vízhez kötötte. Egy mondatot így találtam fogalmazni: vízből jönnek a jó gondolatok. Nosza megindult a részt vevő, szellemes felső gimnazisták és egyetemisták rendkívül jól működő kritikai motollája. A vizet tartalmazó fejekről kacagtató tábortűzi műsort szerkesztettek. Megidézték Deák Ferencet, akihez beállított egy nyelv-reformátor. Előadta a haza bölcsének világra szóló takarékossági indítványát. Ha ezt a két szót, hogy „homokos agyag”, egy szóvá: „homoggá” összevonják, az elkövetkező századokban a nemzet időben, papírban, írószerszámban óriási összeget spórol meg. Deák nyugodtan végighallgatva az újítást, megdicsérte. Majd annyit jegyzett meg, hogy a tökéletes szóból csak annyi hiányzik, amennyi az indítványozó fejéből: az „okos agy”. A vízből kinőtt agy: a „vizag” nevet kapta. Az este harsogó nevetések között szedte ízekre a korabeli vízfejet: Budapestet, az urizáló honatyákkal, a kiütköző antiszocializmussal.
A negyvenes évek elején hivatásom Marosvásárhelyhez kötött.5 Abban a vártemplomban, ahol Bethlen Gábort királlyá akarták koronázni, rám jutott a márc. 15-i istentisztelet végzése. Az akkori szokás szerint, a tömött templomban, a csaknem kétezer ember között, megjelentek a megye és a város vezető tisztviselői, libériás hajdúktól kísérve. Továbbá a helyőrség protestáns tisztjei, sisakos katonai díszkísérettel. Másnap gyors távmondattal hívtak az állomásparancsnokhoz. A segédtiszt irodájában csak egy percet várva megtudtam, azért kellett idejönnöm, mert probléma akadt a tegnapi „szent beszéddel”. Az állomásparancsnok ezredes és köztem a következő rövid párbeszéd zajlott le. – Nem gondolja, lelkész úr, hogy a tegnapi beszédjét félreérthették? – De gondolom! Mindent félre lehet érteni. De ha valaki a prédikációt pont önmagára érti és nem a szomszédjára, akkor jó, mert ezt előírja a homiletika. – Előírja? – pattogta az ezredes. – Elő! – szólt a határozott válasz. – Hát ha előírja, akkor végeztem. – Kezet fogott velem, én kipenderültem a segédtiszthez. Ő szerfölött csodálkozott, hogy ilyen gyorsasággal kerültem ki a „mindenható” parancsnoktól. Megkérdezte, hogy mi az a homiletika. Magyarázgattam: az igehirdetésről szóló tudomány. A további beszélgetésben kiderült, hogy a segédtiszt katolikus. Szent beszédre a katolikus templomba volt kirendelve. Az állomásparancsnok református, aki a vártemplomba jött el. Ott a prédikáción begurult, felháborodással említette ezt a segédtisztnek. A beszéd tartalmáról azonban nem mondott semmit. A segédtiszt kért, mondjam el, mit prédikáltam. Válaszoltam: nálunk, reformátusoknál a Bibliából felveszünk egy textust, s azt fejtegetjük. Tegnapi alapigém ez volt: „Ahol az Úr lelke, ott a szabadság.” Beszéltem arról is, hogy 1848. márc. 15. alapján a nép és a nemzet megérdemli a szabadságot. Csakúgy, mint az, akinek évi szabadság azért jár, mert rendesen dolgozik. Példát hoztam fel. Külföldi országokban indítvány hangzott el, hogy aki otthon tölti szabadságát, csupán fizetését kapja. Aki külföldre, de közeli országba megy a fizetett szabadság ideje alatt, azt valamivel több pénzben kell részesíteni. De aki messzebb, mondjuk Távol-Keletre utazik, összegben az kapja a legtöbbet, mert az államnak érdeke, hogy polgárai jól tájékozottak legyenek. A köznek a világlátás használ és nem a begubózás. A tartalom ismertetésére a segédtiszt szeme felcsillant, hogy jól megmondtam az „öregnek”. Ugyanis az állomásparancsnok nem szeret szabadságot adni senkinek. Neki se. Kiönthet az Olt. Meghalhat a baka édesanyja. Szülhet az asszony otthon. Jöhet tűz, aratás. Szabadság nincs. De az előírásokat azért igyekszik betartani. Az állomásparancsnok nem tudta és nem kérdezte, mi az a bizonyos „homiletika”; arról, hogy előírja, azt hihette, hogy valami „kabinetiroda”. S ha „előírja”, nem lehet kifogás. – „Ezt hát, papom, a köz javára jól megkártyáztad.” Az öreg olyan „stock-soldat”, „bot-katona”. Nem árt kitanítani az ilyeneket, fejezte be búcsúzóul a segédtiszt.6
A sárospataki teológia megszüntetése [1951] után Alsóvadászra kerültem. Lelkészi beiktatásomon Darányi Lajos ezt mondta: Sárospatakon „lelkileg… te álltál hozzám legközelebb”. Egyik tulajdonságomat pedig így hozta a gyülekezet tudomására: „Ahol megjelentél, oszlott a tudatlanság, eltűntek a romok, tirhult a piszok és a kosz.” Megállapításait arra alapozta, hogy a háború utáni kollégiumi újjáépítés alatt, beleértve gazdasági választmányi elnöki megbízatásomat is, rengeteg romot, szemetet, piszkot takarítottunk el.7
Darányi Lajos beiktatási bejelentése a későbbiekben sokat használt. Az egyholdnyi parókiális porta és valamennyi melléképülete akkor még le volt foglalva 520 juh, 20-30 tehén és lókifutó számára, mert lelkészelődömet tévesen kuláknak minősítették. Darányi Lajos szavaira visszagondolva a gyülekezet tagjai „a kosz tirhulását” gyakran emlegették a 700 szekér trágya elfuvarozásakor s az egyházi épületek és környékük rendbe hozási folyamatában.
Alsóvadász egyébként a roppant nehézségek között tele volt humorral. Íme néhány jellemzésül. Katolikus lelkész nem volt a faluban. A szikszói járt át szolgálatokra. Mivel barátságban voltunk, be-benézett hozzám. Egy temetés után mérgesen dobbant be. Feldühítette, hogy beleszóltak liturgiájába. A katolikusok abban az időben latinul temettek. A Vulgata szerinti zsoltárszöveg arról, hogy „Távozzanak a pokol hatalmai”, latinul így hangzik: aporta inferi. Ahogy a plébános kiejtette ezt a mondatot, megszólalt egy családtag: „Igazán tudhatná a tisztelendő úr, hogy a porta nem a Ferié. Itt semmi sem az övé.” A kitörő nevetés ellenére, szerencsére a lelkész nem hagyta abba a szertartást. Nálam a felfortyant ember megenyhült. Együtt derültünk egy vegyes pár református templomi esküvőjén. Amikor a katolikus vőlegény hallotta a lelkésztől az imádságra szóló felhívást: „Most pedig boruljunk le és imádkozzunk”, gyorsan eltűnt az úrasztala alatt, elengedve menyasszonya karját. A „jaj, talán rosszul vagy?” kérdésre, hangos öntudatossággal felelte az asztal alól: „Ah dehogy, azt mondta a pap, boruljunk le, hát én leborultam, azért térdepelek.”
Tizenhárom évi alsóvadászi pásztorkodás után, 1966-ban Sárospatakon, a levéltárban alkalmaztak. Ez azonban nem zavarta a vadásziakat abban, hogy 1973-ban, beiktatásom 20. évfordulóját megünnepeljék. A megemlékezés ajándékai között varrottast, keresztszemes kézimunkát is készítettek, a jubileumi húsz évvel: 1953–1973. Mivel pedig betegségem miatt nem lehettem ott az ünnepségen, autókba és bérelt autóbuszba ülve, felkerestek Patakon. Az autóbuszban többen voltak, mint az ülőhelyek. Fejőszékeket vittek fel középre. Sárospatakon, a Kossuth utcai járdán csak akkor láttak egyszerre egy tucatnál több fejőszéket, amikor középről ezzel szálltak le a látogatók, hogy a többiek kijöhessenek a buszból.8
Alsóvadászhoz tartozik, ahogyan egyszer a miskolci Tiszai pályaudvar nagy átjáró előcsarnokában „prédikáltam”. Miskolcon a Hazafias Népfront lelkészeknek tartott gyűléséről jőve, meglátott jegyváltás közben egy idősödő alsóvadászi asszony. A hatalmas előcsarnokban rögtön kiabáló hangon elkezdte mondanivalóját. A nép pedig egyre gyűlt köréje. Már százan lehettek. Egyre jobban nekilendült. Tetszhetett neki, hogy ennyien hallgatják. Szónoklatában nagyjából ezeket mondta: Jaj de jó, hogy látom, drága tisztelendő úr! Mert van nekem egy most 19 éves lányom. Hogyne tetszene rá emlékezni, mikor a tisztelendő úr keresztelte. Nohát ez azóta felnőtt. De nincs köszönet benne. Szemtelen és követelődző lett. Tessék elhinni, van neki vagy 15 pulóverje, 30 szoknyája, legalább 25 pár cipője, sok ilyen-olyan kabátja. De mindig más kell. Mindig eggyel több, mert még olyan nincs. Hiába mondom, hogy az apjával együtt nem győzünk annyit dolgozni és keresni, hogy ennyi minden kiteljék belőle. Azt is sokszor mondom neki: az a bajotok, hogy nem halljátok, mit prédikált Koncz tisztelendő úr. Egyszer a templomban azt tetszett prédikálni, hogy akinek ruhából kettő van, az mindig tud mit felvenni. Hol az egyiket, hol a másikat. De akinek harminc van, feltétlenül a harmincegyedik kell, ami még nincs. Tessék elhinni, tönkretesznek a gyerekeink igényei. Erre mi már egészségileg sem vagyunk alkalmasak. A jólétben több szerénység és nagyobb megelégedettség kellene. E népszerű igehirdetésnek ott az állomáson megvolt a maga hatása. Egyre többen jegyezték meg hangosan, milyen igaza van ennek a papolásnak.
Mostani munkahelyemnek, a levéltárnak szintén akad humora. Nem feltétlenül ószagú aktaszerűség, doh és por jellemző rá. Sokkal inkább az emberi esendőség. Nevezetessé vált pataki diák érdekes életének iratait öregkorában levéltárunkban helyezte el. Elődöm gurtnikkal több dekli között csomózta, mert akkor ez volt a rendben tartás módszere. A csomókra ráírta a nevet, s besorolta a családi gyűjteménybe. Levéltárosságom alatt idős barátunk évente egyszer felkereste a levéltárat. Pedig már elmúlt nyolcvanéves. A raktárból a dolgozóba kikért irataival éppúgy szeretett találkozni, mint szülő a gyermekeivel. Egy alkalommal nem hoztam ki neki az iratokat, hanem bevittem őt a raktárba, hogy a sorjázó csomókból együtt keressük ki azokat az aktákat, melyeket újra látni akar. Amint a tárolási helyhez érünk, koros atyánkfia hirtelen elsápad. Szinte eldőlve támaszkodott a szemben lévő állványoknak. Gyorsan, erősen megragadom s kérdezem: – Kedves bátyám, rosszul lettél talán? – Remegve, könnyes szemekkel, fejével int a csomók felé és olvassa: „XY csal”. Erőfeszítésbe került, míg elmagyaráztam: elődöm rövidítve, a deklik felzetén, a családi iratokat a név után „csal”-lal jelölte. Hogy meggyőzőbb legyek, sorban rámutattam a szomszédos polcokon a családi iratokra: „Vay csal.”, „Dókus csal.”. Mikor már magához tért levéltár-látogatónk, kifejtette: nyilván azért lett rosszul, látva az „XY csal.” feliratot, mert hirtelen átömlöttek rajta élete nagy kanyarjai, „a vargabetűk”. Mindez úgy tódult agyába, hogy a levéltár a beadott anyagát azzal az „igazsággal” őrzi meg, hogy ő csal…
A közéleti kritika humorához tartozik, hogy egy értekezleten az embertelen ügyintézést bíráltam. Felszólalásomat azonnal leírtam. Ahogyan elhangzott, elküldtem az illetékes hivatalba. Elnökétől levelet kaptam, melyben magához kéretett. Megjelenésemkor két írást tett elém. Az egyik: elmondott szövegem. A másik: egy feljelentés. Benne megállapításaim sokkal enyhébben, szépítéssel összefoglalva, mint ahogyan elmondtam. Ezt a hivatalvezető beosztottja készítette, akiről nem tudtam, hogy jelen van az értekezleten. Ő pedig nem tételezte fel, hogy kijavításra elküldöm észrevételeimet. A kivizsgálás megállapította, hogy a valóság sötétebb, mint ahogyan előadtam. A főnök a kifogásolt hibák rendezését tárgyilagos humorral hozta tudomásomra. Megköszönte, hogy blamáltam a feljelentőt. Hiszen lakkozásával bebizonyította, hogy megbízhatatlan. Amikor a vezető vélt szája íze szerint adta elő a kritika tárgyát, saját előhaladását kívánta szolgálni. Nem a bajokkal törődött. A bíráló élesszeműség szükségtelen enyhítésével pedig azt a hiedelmet ápolta, mintha a helyén való kritikának félnie kellene a megtorlástól. Így kenődik el az emberség mezében a kirívó embertelenség. Társadalmi haszon származott abból, hogy a feljelentő önzésből feljelentettje védence lett. E „jóakaratával” önmagát járatta le.
Levéltárosságom alatt nem szakadtam el a gyülekezetektől. Sok helyen megfordultam. Több helyen huzamosabb ideig helyettesítettem. Egy alkalommal, a zempléni esperessel temettük a gyülekezet lelkipásztorát. A templomi szertartás előtt a gondnoknál ebédeltünk, a lelkipásztor temetésére érkezett rokonságával. Már asztalnál ültünk, mikor ötven év körüli férfi lépett a szobába. Amint meglátott, megismert, és már az ajtónál mondta hangosan: „Koncz tisztelendő úrnak jelentem, hogy én vagyok Tóth Sándor Semjénből, akit a háborúban a fronton el tetszett temetni.” A hallottakra többnek kiesett a kanál a kezéből. A férfi a lelkipásztor egyik unokatestvére volt. S valóban „eltemettem” a fronton, tábori halotti anyakönyvezésben is „részesült”. Bombázásban a légnyomás leszakította róla a nyakában zsinegen lógó, parányi tokban őrzött azonossági lapot, amit halál-cédulának neveztek. Ezen kívül semmi baja nem lett. A cédulát azonban a légnyomás rávitte egy jóval messzebb, a bombázásban tényleg elesett katonára, akiről a sajátja ugyanígy repülhetett tovább. A hullák összeszedésekor az elhaltat az élővel azonosították. Mindez már a fronton kiderült. Élt, akit eltemettünk. Az ebédet adó gondnok a magyarázat után megjegyezte: „Mi pedig vigyázzunk. Úgy temettessük el magunkat Koncz tisztelendő úrral, hogy akit ő temet, az rögtön feltámad. Abból pedig sok nagy baj származhat.” (Nekem pedig eszembe jutott Szabó Dezső korában igen felkapott könyve: Feltámadás Makucskán…)9
Jegyzetek, kiegészítések
1 A gépirat keltezése: Sárospatak, 1981. nov. Dr. Koncz Sándor (1913–1983) tábori lelkész, sárospataki teológiai tanár, egyetemi magántanár, alsóvadászi lelkész, sárospataki levéltáros, két jelentős könyvén kívül (Kierkegaard és a világháború utáni teológia. Miskolc, 1938; Hit és vallás. A magyar református vallástudományi teológia kibontakozása és hanyatlása. Debrecen, 1942) számos tanulmányt, cikket publikált. Sok igehirdetése, tanulmánya, jegyzete kéziratban maradt. Ezek feldolgozása, a korábbi fő művek újraközlése folyamatban van. Az életműve iránt érdeklődők, a szakdolgozati, disszertációs témát keresők számára szívesen ad tájékoztatást a mostani, posztumusz írás közreadója, a jegyzetek készítője, a szellemi hagyaték gondozója: Dr. Koncz Gábor. Tel: (06-1) 224-8114; E-mail: mka@mail.datanet.hu; A hagyatékból ez az első, önéletrajzi jellegű publikáció. A Koncz Sándor elhunyta után megjelent tanulmányai és a róla szóló nagyobb írások időrendben a következők:
Kürti László [1983]: Igehirdetés Dr. Koncz Sándor temetésén. In: Benke György (szerk.) [2001]: Akik előttünk jártak. Miskolc, Tiszáninneni Református Egyházkerület, 97-101. old.
Benke György [1983]: Dr. Koncz Sándor emlékezete. In: Református Egyház, XXV. évf., 6. szám, június. 144. old.
Dr. Harangi László [1983]: Dr. Koncz Sándor 1913–1983. In: Reformátusok Lapja, május 8, 3. old.
Szentimrei Mihály [1984]: Koncz Sándor 1913–1983. In: Képes Kálvin Kalendárium, 177–178. old.
Koncz Sándor [1985]: Nádházy Bertalan emlékezete. [1884–1956] In: Kultúra és Közösség, 5. szám, 74-86. old.
Koncz Sándor [1990]: Comenius teológiája. In: Bibliotheca Comeniana III. Comenius és Magyarország. Magyar Comenius Társaság, Sárospatak, 86–102. old.
Koncz Sándor [1993]: Kijelentés és filozófia. „A kijelentés a hihető igazságok világa, a filozófia pedig a tudható dolgok rendszere.” In: Reformátusok Lapja, július 11., 5. old. („Tiszta forrásból” rovat. Részletek az u.a. című, 1940-ben megjelent tanulmányból; adatokat lásd ott)
Dienes Dénes [1993]: Koncz Sándor Alsóvadászon. In: Sárospataki Református Lapok, Október, 21-23. old.
Dienes Dénes (szerk.) [1993]: …miként a csillagok… Dr. Koncz Sándor emlékezete.
(A szerkesztő bevezető tanulmányával, „Újjászületés – szépséghibával” című tanulmányával; Dr. Koncz Sándor műveinek válogatott bibliográfiája; három írása és két róla szóló vers.) Alsóvadász, Kiadja az Alsóvadászi Református Egyházközösség, az Edelényi Városi Könyvtár támogatásával, 75 old.
Szentimrei Mihály [1993]: Dr. Koncz Sándorra emlékezünk, születésének 80., halálának 10. évfordulóján. In: Theológiai Szemle, 5. szám
Dienes Dénes (szerk.) [1994]: „Szelíden és rendíthetetlenül”. Dr. Koncz Sándor Memoranduma 1956. (A szerkesztő bevezető tanulmányával) Alsóvadász, Az Alsóvadászi Református Egyházközség kiadása, 31 old.
Dienes Dénes (szerk.) [1995]: Isten országa kincs. Dr. Koncz Sándor igehirdetései. (A szerkesztő bevezetőjével) Sárospatak, A Sárospataki Református Theológiai Akadémia Kiadványai. 1. szám. 63 old.
Bojtor István [1996]: Misszió a Tiszán innen. Miskolc, Kazinczy Ferenc Társaság, 379. old.
Koncz Sándor [2001]: A természettudományok művelői és oktatása a Sárospataki Kollégiumban, a 15–16. században. In: Zempléni Múzsa, I. évf. 3. szám, 40–47. old.
Koncz Sándor [2002]: Szabó Zoltán teológiájának kibontakozása. In: Zempléni Múzsa, II. évf. 2. szám, 5–28. old.
Koncz Sándor [2004/a]: Az ő nevében reménykedem. In: Reformátusok Lapja, január 4., 6. old.
Koncz Sándor [2004/b]: Harctéri lelkigondozás (Készült 1944 nyarán). In: Kováts Dániel (szerk.): Széphalom. A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve, 14. kötet, 335–344. old.
Koncz Sándor [2004/c]: „Felcsillan a tűz alatti parázs.” K.S. berlini levele, 1937. In: Zempléni Múzsa, 2004. Tél. 4. szám.
2 Nádházy Bertalanról (1884–1956) lásd még: Koncz Sándor [1985] az 1. jegyzetben.
3 Koncz Sándor mint sárospataki teológus hallgató, 1933–34-ben Bázelben, 1936–37-ben Glasgow-ban, 1937–38-ban Berlinben tanult ösztöndíjasként. Karl Barth (1886–1968) teológiai professzor volt Németországban, ahonnan a nácizmus miatt Svájcba távozott; munkásságával új irányt nyitott a protestáns teológiában. Róla szóló tanulmányában Koncz Sándor így jellemezte: „Barth Károllyal először 1934-ben, harmadéves teológus koromban, a svájci Aarauban tartott konferencián találkoztam. Azóta tanítványául szegődtem… Hamiskásan szívta pipáját. Egy időben élvezettel lovagolt. Közismert jó humorának teológiai alapot adott: Isten igen komolyan vesz minket a Jézus Krisztusban, ezért mi ne vegyük komolyan magunkat. Közkatonaként őrt állt a kisbaseli Rajna-hídnál a németek ellen. Hazája védelmében kész volt elesni is, ha sorsa úgy hozta volna. Szerette a zenét. Leginkább Mozartot. Szellemi kikapcsolódásként »rettenetesen izgalmas kisregényeket« olvasott. Életében sok helyen prédikált. 1965-ben kezdődő betegsége előtt évekig rendszeresen a baseli börtönben a raboknak. Erőül és vigasztalásul ezeket a prédikációkat küldte szét a szélrózsa irányaiba barátainak és tanítványainak. Az emberekkel általában jó barátságban volt.” Koncz Sándor [1969]: Barth Károly (1886–1968). Református Egyház. XXI. évf. 1. szám. 1–4. old.
A teológiailag megalapozott humor híres tanártársára, Nagy Barnára (1909–1969) is jellemző volt. Kiss Pál erre így emlékezik: „Barna bácsi olyan jó humorú professzor volt, hogy az ő óráját kívülről a sűrű kacagástól lehetett felismerni többek között. Ő is nagyon jóízűen tudott egy-egy dolgon nevetni és hálásan nagyon megjutalmazta a jó poénokat, anekdotákat; pihentetőül maga is be-beiktatott magas röptű előadásaiba egy pár nagyszerű anekdotát Barthról is. Nagy Barnától hallottuk Barth első NDK-beli útjának egyik kis történetét is. A keletnémet kommunista nagyságoktól hemzsegő nagy teremben egy zöld asztal egyik oldalán ült ő, a másikon az összes többiek; úgy érezte magát, mintha Leonardo utolsó vacsorája elevenedett volna meg. A harcos ateisták arról kezdtek szónokolni, hogy ők a tízparancsolat alapján állnak, Barth nem tudta megállni, hogy rögtön meg ne kérdezze: »És az első parancsolat alapján is?« Ulbricht és társai részéről egy torz fintor volt a válasz.” Kiss Pál [2004]: Karl Barth és teológiájának pataki tudósa, Nagy Barna. Reflexiók „A theológiai módszer problémája az úgynevezett dialektika theológiában” című műhöz. In: Széphalom, A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve, 14. kötet. 153–161. old.
A teológiailag megalapozott humor egy másik példája: Áprily Lajossal az 1930-as évek végétől jó barátságban volt, amikor a költő a budapesti Baár-Madas Református Leány Líceum igazgatójaként dolgozott. „Az akkor szokásos középiskolai csendesnapokat szerveztük, amiket ő a »mélyebb titkok felé ásott« havasi tisztaságával támogatott. Nekünk, ifjúsági lelkészeknek tökéletesedést jelentett az, ahogyan a keresztyén igazságok átadásának átlátszó emberséget kívánó »módszeréről« szólt. Az egyszerű közvetlenséget helyezte előtérbe. A melegszívűség mércéjét állította fel. Igehirdetéseinkben, előadásainkban a szólammentes, mégis több szólamú beszélgetési jelleget kedvelte. Amit igényelt, így fejezte ki: »Lárvaarcú keresztyénség helyett üde képű, friss keresztyéneket szeretne maga körött látni.«” Koncz Sándor [1977]: Tíz éve hunyt el Áprily Lajos. In: Reformátusok Lapja, XXI. évf. 37.szám. szept.11.
4 A berlini tapasztalatokról lásd: Koncz Sándor [2004/c], az 1. jegyzetben. További kiegészítés a fentiekhez: „1937 karácsonyán a Berlin- Dahlem-i gyülekezettel együtt imádkoztunk kolozsvári teológus barátommal, az egyházközségnek a német titkosrendőrség által, az év július elsején »rövid kihallgatás« címén elhurcolt és arról haza nem tért lelkipásztoráért: Niemöller Mártonért. Humboldt-ösztöndíjasként egy évet tanultam akkor a berlini egyetemen. Megismertem, megszerettem a hitvalló egyházi mozgalmat. Titkosan szervezett autóbusz-járatain ki-kiruccantunk a Berlin környéki erdőkben tartott bibliaórákra. Már akkor ismeretes volt, hogy Hitler koncentrációs táboraiban, a Gőring utasítására sínylődő 100.000 kommunistával együtt rengeteg fasiszta ellenes német szenved. Volt tehát a gyülekezetben és »titkon ajtónkat béhajtva« karácsonykor is kikért könyörögni.” Koncz Sándor [1978]: Karácsonyok. In: Reformátusok Lapja, XXII. évf. 2. szám.
5 Dr. Koncz Sándort 1941-től többször behívták katonai, tábori kórházi, tábori lelkészi szolgálatra. 1942-től Marosvásárhelyen volt (angol nyelvet is tanító) hitoktató lelkész, a Magyar Királyi Csaba Királyfi Gyorsfegyvernemi Hadapródiskolában.
6 Később, 1943-tól 1946 októberéig „Európa roppant térségein mozogtam… Végigtemettem a világháborút”, mint írta egyik emlékezésében. Tábori lelkész volt az oroszországi Gomeltől a németországi Hannoverig. Bergen-Belsen térségében, parlamenterként részt vett a Szövetségesekkel való frontvonali fegyverszünet létrehozásában és a koncentrációs tábor feszabadításában.
Tábori lelkészi jelentéseinek, katonai iratainak feldolgozása folyamatban van. A Gomel környéki Pinszki mocsárban, a rádióból értesült arról, hogy egyetemi magántanári tudományos címére tekintettel, századossá, majd tábori főlelkésszé léptették elő. 1946 októberében, a nyugati zónából hazatérve, a határon az igazoló bizottság tiszteletükre felállva köszöntötte őket. A fiatal, kommunista képviselő azt kérdezte: „Ha maga ilyen antifasiszta, miért volt a Horthy-hadsereg századosa? A válasz: Azért barátom, hogy hat év alatt végigtemessem a háborút és Isten kegyelméből ilyen ostoba kérdést hallgassak…”
A frontról való hazatérése után, 1946 októberétől 1947 augusztusáig Budapesten, a Református Egyház Zsinati Irodáján, Áprily Lajos költővel együtt az egyház külügyi tájékozódását szervezték. Az Abonyi utcai irodával szemben volt Rákosi Mátyás egyik lakása. Az őrségen kívül a bejáratot egy liba vigyázta, amely idegen érkezésekor hangosan gágogott…
7 Az 1947–1951 közötti teológiai tanárságára a tanítvány, lelkésztárs, barát Bojtor István így emlékezik: „Koncz Sándor országos, sőt nemzetközi viszonylatban is példanélküli lelkész – teológusként világított. Ez a mélyhitű keresztyén mind a hitvallóktól, mind az egyházkormányzattól magára nézve elfogadta az indokolt biblikus, reális korrekciót. Kiváló beszélgető partnere volt öreg falusi asszonyoknak és akadémiai tudósoknak. Lelkészek, egykori tanítványai szívesen látogatták. Ilyenkor minden munkáját félretette, vendégeit leültette, kérdezett, informált, korrigált, intett, bátorított biblikus szeretettel, realista helyzetfelméréssel, csípős iróniával, odataláló szójátékokkal… »Hogy vagy?« – kérdezték tőle. »Jól, mert Isten fogja a kezünket, az állam pedig a nyakunkat. De hittel és humorral minden átvészelhető.«” Bojtor István [1996]: Misszió a Tiszán innen. Miskolc, Kazinczy Ferenc Társaság, 230. old.
Teológiai tanári korszakának számos anekdotája egyikét valaki így mesélte: Búsan, lehajtott fejjel baktattam Sárospatakon, az Iskolakertben. A professzor úr átkarolta a vállamat:
– Mi az, szenvedsz a sok gimnazista lány között? – Szenvedek, nagytiszteletű úr. – Tudod, fiam, én is…
Életrajzi jegyzetek és előadások nyomán maradt meg az a történet, hogy 1947-ben, az Iskolakertben sétálva, látványosan egy marxista könyvet olvasott. Aczél György (1917–1991) akkor, 1946 augusztusától 1948 májusáig a Zemplén Megyei Pártbizottság titkára volt, s éppen arra járván (…vagy talán a találkozó meg volt beszélve…) karonfogta, s azt kérdezte:
– Mit csinál, professzor úr? – Tanulom azt a négyszáz szót, amit maguk használnak… – A barátságos beszélgetésben vetette fel Aczél György, hogy Diósgyőr-vasgyári munkás származására, antifasiszta magatartására is tekintettel, Baranya megyében Koncz Sándor lehetne a főispán. A válasza az volt, hogy nem azért szociális gondolkodású, hogy a főispánságot konzerválja és a munkások az ő ablakát hajigálják kővel… Aczél György pályafutásának zempléni szakaszáról lásd: Bolvári-Takács Gábor [2001]: „A Párt eszméi tiszták.” Egy zempléni pártmunkás levélváltása Aczél Györggyel a törvénysértésekről, 1958. In: Zempléni Múzsa, I. évf. 2. szám. május, 72–78.old.
1949-ben kommunista pártemberek látogatták meg a Sárospataki Református Teológiát, ahol akkor Koncz Sándor a Gazdasági Választmány elnöke is volt. – Fáradjanak be az urak – invitálta a vendégeket. – Mi nem vagyunk urak… – Azt azért mégsem mondhatom, hogy elvtársak… Udvariaskodás, vitatkozás, huzakodás nyomán K.S. azt találta mondani: – Hát akkor mars befelé…
A Sárospataki Református Teológiai Akadémia 1951-ben történt megszüntetéséről, Koncz Sándor „hátratételéről”, 1952–1965 között Alsóvadászon végzett szolgálatáról, életének e szakaszáról lásd Dienes Dénes és Bojtor István írásait, az 1. jegyzetben. Ebben az időszakban Péter János (a korábbi jó barát) a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke volt, később, 1957-től külügyminiszter lett. Nem engedélyezte Koncz Sándor nagy sikerű debreceni előadásainak folytatását. „– Az a baj, Sándor, hogy te nem szeretsz minket. – János, én téged már úgy sem tudlak szeretni, ahogyan mindkettőnknek a Bibliából következne; szeresd ellenségedet…” A történelmi igazsághoz tartozik, hogy Koncz Sándor (még gépiratban lévő) Közegyházi életünk sodrában című, önéletrajzi írásában elismerően írt a korábbi Péter Jánosról, és K.S. 1983-ban bekövetkezett halálakor Péter János szép szövegű táviratot küldött a családnak.
8 Közlésre előkészítve: Felvillantások Alsóvadászról; 13 év lelkészi szolgálat címmel, 1982. február 22-én, a Sárospataki Öregdiákok Budapesti Baráti Körében elhangzott, szociográfiai jellegű előadás; gépirat 30 old.
9 Tanítványai az előadásaira, igehirdetéseire emlékezők körében számos történetét, humoros tanácsát, szemléletes példáját idézik újra meg újra. 2003-ban, Ausztráliában, a Sydneyben megrendezett III. Magyar Identitás Konferencián, az ottani magyar református lelkész, Péterffy Kund a „hittel és humorral” tanítás idézésével kezdte az előadását…