Druzsin Ferenc

„Csak afféle csöndes, békés vidámság…”

A komikum Gárdonyi Az én falum című kisprózájában

    Azt, hogy az életben nélkülözhetetlen érték a komikum, aligha vitatja bárki, tartalmát és „használati értékét” azonban már jóval kevesebben ismerik. Hogy a Gárdonyi-művek egyik legnagyobb értéke a komikum – ez a kijelentés viszont már kételkedést is kiválthat, hiszen a Göre-levelek nevetését úgyszólván „illik” elmarasztalni, az életmű túlnyomó részét pedig nem szoktuk összekötni vele.
    Hogy „mit ér a komikum, ha lepéndi”, a Napút 2004. évi 1. számában¹ megkíséreltem összefoglalni, ám hogy a Gárdonyi-szépirodalom egésze is gazdag komikum tekintetében, jelzik a Göre-leveleket követő esztendők alkotásai. Ezúttal az 1898-ban megjelent kétkötetnyi kisprózába, Az én falum írásaiba lapozunk bele.
    A kettő között jelent meg A lámpás. A kisregény, kiváltképp annak groteszk vége; a humor és az irónia egymásba átcsapásából keletkezett „újsághír” arról tanúskodik, hogy változatlan a Göre-történetek legjavában megismert komikum ereje:
    „A Nemzetből kiollóztam emlékül a kis közleményt – mondja a regény főhőse –, a mely Ő Felsége legkegyelmesebb intézkedéséről adott hírt a nevemmel kapcsolatban s a mely így hangzik:
    »Ő Felsége Kovács Ágoston, mátraszéli néptanítónak ötven évi sikeres működése elismeréseül a koronás ezüst érdemkeresztet, – és laimburgi Leisz Emil cs. kir. nyug. udvari lovász részére, sok éven át megelégedéssel találkozott szolgálatai elismeréseül az arany érdemkeresztet adományozta.«”²
    (Erre mondaná Arany János: „Halandó létünk cukrozott epéje.”)³
    Ennek a vázlatos cikkelynek a tárgya Az én falum finom vonalú rajzai komikumának szemlézése, a komikum változatainak és értékeinek megragadása.
    A legelső megállapítás, amelyet még „magasról” nézve, a közelítés stádiumában tehetünk, az, hogy a Göre-komikumtól eltérő a nevető(k) pozíciója, és más(ok) a nevető(k) is. A lepéndi bíró világában nagyobbrészt maguk Göréék voltak a nevettetők meg a nevetők is, s ugyanígy a „túlsó oldalon”: a város nevetett és nevettetett. Az én falum rajzaiban egy sajátos „szereposztás” jelenik meg: a hangulatok és jelenségek egy részén (pl. hiedelmek, szerelmek, birtokféltés, parasztgőg…) a falu népe (mert a valóság, a mindennapok komolyan veendő elemének fogja fel) nem szokott nevetni. Ilyeténképp a kétkötetnyi írás valóságos nevetője jobbára maga az elbeszélő, aki a következőképpen határozza meg faluja (a képzeletbeli nevetők) hangulatát, kedélyét, „nevető karakterét”:
    „Nincsen se pénzünk se posztónk; náddal födjük a házunkat és cseréptányér van az asztalunkon, de azért, amint végigmegyek a falun, látom, hogy mindenki vidám.
    Nem az a vidámság pedig ez, amelynek nevetése van. Csak afféle csöndes, békés vidámság, mint az erdő vidámsága, mikor a nap rásüt.”⁴
    Az írói szándéknak megfelelően Az én falum komikumában alig-alig fordul elő a szatíra, bár minden adott lenne a választott világ szatirikus ábrázolásához. Először is az írói fölényhelyzet: az elbeszélő, a láttató a falu tanítója, tanultságánál fogva rendelkezik a mikrovilág fölé emelkedés adottságával, megvan benne (azért „lámpás”) az az indíték is, hogy jobbítson ezen a helyzeten, s megvan a hite is. Gárdonyi tanítója (maga Gárdonyi, a tanító és az író) egyvégtében azon fáradozik, hogy finom gesztusokkal, jó szóval, példával emberségesebb világ felé vezesse faluját, hisz a változtatás lehetőségében, ám fölényhelyzetét tudatosan nem váltja át a szatirikus láttatás alapját szolgáló fölényre. Még olyan esetben sem, amikor nyilvánvaló emberi hibára kell reagálnia; olyan természetűre, amelynek korrigálásában hatékony szokott lenni a szatirikus kinevetés. Gárdonyi (és néptanítója) ilyenkor is beéri a csöndes szavú megrovással, ám ha elegendő, a rosszalló pillantással.
    Irónia sem igen fordul elő: bár tudja, hogy a falunak „se pénze, se posztója”, ismeri körülményeiket, hiszen minden ház „kis követe” az iskolába is elhozza szegénységüket, tudja (meg is írta másutt), hogy kiszolgáltatottak úrnak, természeti csapásnak, mindennek. Látja a falu életének azokat a pillanatait, amikor szinte utolsó menedékük az ironikus pozíció „fedezéke”, ám valahogy úgy van mindezzel, ahogy Schöpflin Aladár szerint Mikszáth palóc földijeivel: „(…) nem a falu szociális állapotára van az író szeme beigazítva, hanem a falu költészetére.”⁵ Így aztán Gárdonyi hőseit sem igen találjuk olyan végletesen kiszolgáltatott helyzetben, mint Arany sokat idézett szőlősgazdáját, aki végső elkeseredésében „doronggal segített” a jégverésnek, mondván: „(…) »én uram isten! / Csak rajta! Hadd lám: mire megyünk ketten!«”⁶
    Gárdonyi Géza rajzainak túlnyomó része – következik is az elmondottakból – „önmagában megálló, transzparencia nélküli, hátsó gondolatok, rejtett vonatkozások nélküli világ (…): a nevetés tiszta fluiduma”, azaz tiszta komikum.⁷ Nincs kifejezett célra irányított nyila, talán nyila sincs, ereje mégis van. És mivel Az én falum világában a legfőbb nevető maga az elbeszélő, az a bizonyos „nyila-sincs-nevetés” nyilvánvalóan magáé, Gárdonyié.
    Ahogy Mikszáth palóctörténeteiben is láthatjuk, a megmosolyognivaló egyik forrása a népélet örök tartozéka, a néphit. Elmosolyodunk Baló Borcsa bájos „igazságtételén” vagy Bede Erzsi naiv-tiszta érvelésén, s azon is, hogy Bodokon azért menekedtek meg „istennek fekete haragjától”, a pusztító vihartól, mert Csuri Jóska szerencsés időben és kitartással harangozott „a felhők elé”. De ismerve Mikszáth és a néphit kapcsolatát („Én magam is a dajkamesékkel szíttam be a babonát s hiszek benne.”), az olvasó is igazodik az íróhoz a nevetés mértéke, válfaja s egyéb jellemzői dolgában. Gárdonyi is olyan világban nőtt fel, s olyanban élt jó pár évig falusi tanítóként, amelyhez a hiedelmek ugyanúgy szolgáltak a környező valóság magyarázatára, mint a tudományban tanult ismeretek. Az én falum néptanítója nem mondhatja ki kereken, hogy nem hisz a babonákban, s hogy a nép se alapozzon rájuk, mert a nép és a hiedelmek közötti kapcsolat hitszerű, s ha a tanító ezt az erős köteléket próbálná eloldani, maga iránt csappantaná meg a bizalmat, és nem a néphit iránt! Ugyanakkor: a néptanító mégsem hagyhatja jóvá az öreg Bordács igazságát, amikor zivatar idején felmutat az égre, „egy rozsdás, fekete felhőgomolyagra”, s azt mondja róla a béreseknek: „(…) abba mögyön a sárkány!” (A barboncás)
    Az ilyen helyzetekben segít a tiszta komikum: bölcsesség van benne, mert nem egyenes cáfolat, és nem is beleegyezés. Amolyan mindeneket megcsillapító „közmegegyezés”. Ha Mikszáth hitet tett (mert tehetett) a megszentelt harang varázsereje mellett, Gárdonyi „filozófiát” épített a tanító álláspontja mögé.
    „Az a kérdés fordult meg az elmémben, hogy meghagyjam-e az öreg Bordácsnak a sárkányos diákját, vagy elmagyarázzam tőle, hogy a nép is tudja: micsoda más erő keveri ránk a zivatart? Mert néhány pogánykori hitünk maradványával kár ezt cselekedni. Kedvesebb az ilyen nekünk és többet ér, mint amennyit a tudomány ád érte.”
    Mégsem ilyen egyszerű a döntés: ha nehéz szívvel is, enged az „Ite et docete” parancsának:
    „De gondoltam, jobb, ha a nép is abban ismeri meg a szépet, ami igaz.”
    Ám ha lapozzuk a könyvet, kiderül: nem ez volt Gárdonyi utolsó szava az igazság és a néphit kérdésében. Az Ebéd a körtefa alatt forgószele láttán átvált a végső megoldásra: az „is-is” álláspontjára, a tiszta komikum kiegyenlítő „filozófiájára”:
    „Amit a tanító mond, hogy a szél nem egyéb csak levegő, a levegő pedig nem egyéb hydrogéniumnál, meg oxigéniumnál, azt el is lehet hinni. Az andocsi szűzről soha nem tanította senki, hogy az csak olajfesték. – Csuda az! Hát mért ne higgyünk abban, hogy a föld színe felett lelkek kavarognak?”
    Az én falum könyveiben egész sor olyan történet olvasható, ahol a „főszereplő” a néphit: A barboncás, Tüzek meg árnyékok, Ebéd a körtefa alatt, Este, Beszéd a Kígyóról, meg más szörnyűségek. Közülük a Beszéd a kígyórólt, a „pásztortűz mellett, a hodály közelében” csordogáló este bukolikáját választottam alaposabb vizsgálatra, mert roppant érdekes témája mellett a népi észjárás és a népi történetépítés idézőjelbe tett folklórja, „magyarul”: paródiája is felismerszik benne. Ráadásul egyszerre két nem is akármilyen hiedelemtörténet paródiája.
    Az első: Sárközi cigányé. Nevével egy évvel később találkozunk Az egri csillagok lapjain, ám ezúttal fontosabb, hogy észjárásával, történetmesélésével a Göre-könyvek Kátsa cigányát idézi, voltaképpen Kátsának „pallérozottabb” változata. (Akár arra is gondolhatunk, hogy így „törlesztett” Gárdonyi Géza Kátsának, így „igazított” valamicskét a kissé szögletesre faragott arcvonásain.)
    A Sárközi-történet a népi nevetéskultúra figyelemfelkeltő „nyelvi alkotásával”, nagyotmondással kezdődik: „– No, – azt mondja a cigány, – kicsibe múlt a minap, hogy meg nem gazdagodtam.” A tiszta komikumba itt egy kevés humor is vegyül; az álmodja a meggazdagodást töretlen optimizmussal, akinek esélyt sem ad rá az élet.
    Következik a történet megalapozását adó „tény”: Sárközi cigány elé valamelyik éjszaka kígyó hengeredett; maga a testet öltött szerencse. Agyonütötte, mert a szerencse a kígyó fejében lakozik három színes kő formájában. Ehhez a rendkívüli (ámbár mindenki által ismert „információhoz”) nyomaték szükségeltetik; a népi nevetés egyik jól ismert poétikai eleme, az esküdözés: „Vakuljak meg, ha nem igaz.” Megtalálta a kígyó fejében a három szerencsehozó követ: a pirosat, a fehéret meg a zöldet. Ehhez újra jól jön az esküszó: „Süllyedjek el, ha nem igaz!”
    „Hát a piros kőtől kinyílik minden lakat. A fehér kőtől meg lehull minden bilincs. A zöld kőtől meg láthatatlanná válik az ember.”
    Persze hogy nevetést fakaszt a kövek „tudománya”; cigányigény alakította azokat, azt „tudják”, ami praktikusan a legszükségesebb az ő életmódjukhoz.
    „Gondoltam, mingyárt meg is próbálom a zöldet: elmegyek a baromfiudvar felé.”
    (Nem kincseskamra lakatját vette célba a mesélő; éppúgy megelégedett azzal, ami kézre volt, mint a cigánylélek ábrázolása mesterének, Arany Jánosnak nagyidai hőse, Csóri vajda, aki szintúgy többre és messzebbre is nézhetett volna, ám beérte a cigány-álom „reális” változatával; vesz majd magának „új veres nadrágot”, éspedig olyat, „Amely senkinek még soha testén nem volt - / Ánglia posztóján bársonybul lesz a folt.”⁸)
    „Ha meglátnak, nem jó a kő. Ha nem látnak meg, akkor jó a kő.” Amikor éppen megfogott egy libát, István bácsi ütni kezdte. „Mutatni akarom a köveket, hát nincsenek. Ott tűnődünk, tünekedünk aztán, hogy mi lehet a hiba. Hát az volt a hiba, hogy nem olvastam rá a kövekre a miatyánkot.”
    És harmadszor is felhangzott a Sárközi-féle történetmesélés elmaradhatatlan kelléke, az esküdözés, de most a leghitelesebb változatban:
    „Olyan igaz, mint ahogy itt ülök.”
    Senki nem vonja kétségbe Sárközi igazmondását, sőt Szanyi Antal meséje arról szól, hogy hasonlóképp járt szerencséjével maga is, „(…) csakhogy engem még nagyobb szerencse kerülgetett.” (Íme az a bizonyos történetkezdő nagyotmondás!) A „még nagyobb szerencse”, úgy látszik, egészen más történetmesélő poétikát kíván.
    A cigánytörténet, mint maga a cigányélet, egyszerű: úgyszólván tárgyi környezet és bármiféle „cicoma” nélkül. Szanyi Antalé fel van díszítve: egészen pontosan és részletesen meghatározott helyen, s nem akármikor, hanem ünnepi időben, nagypénteken játszódik, éspedig a közeli Cseresben lévő kinccsel teli barlangban. Kevés ember akadt, aki el mert indulni a kincs nyomába, ám egy sem, aki eljutott volna a kincs helyéig.
    Duli Péter, aki táltos hírében áll, megadta Szanyinak a kincskeresés receptjét. Az ő beszédét előírtság, éspedig a táltostudomány alakította „szabatosra”, mert hogy minden szavát be kell tartani (ahogy az ételreceptét is):
    „(…) csináljon fehér szurokból, meg fekete szurokból, meg fehér viaszkból gyertyát. Tegyen bele tömjént is. Aztán ássa el a keresztútra. Legyen az ott hét nap, hét éjjel. Akkor vegye kend elő. Menjen vele az erdőbe. Vágjon ott egy tőről, egy ágról való idei mogyoróvesszőt egy metszéssel. Aztán menjen oda, ahol a kincset gondolja. Imádkozzék ott hét miatyánkot, hét üdvözletet. Aztán mondja a vesszőknek azt: megátkozlak titeket vesszők, hogy arra forduljatok, amerre a kincs vagyon! (…) Mikor aztán a vesszők arra fordulnak, amerre a kincs van, csak induljon el az égő gyertyával. Ahol a kincs van, ott elalszik a gyertya. (…) Aztán ha a szikla meg nem nyílik, akkor ásson lefelé. Hanem arra vigyázzon, hogy bele ne nézzen a gödörbe. Arra való a kutya (…) Mert ha kigyelmed néz bele elébb, akkor a gonoszon nem lesz hatalma.”
    Aztán Szanyi a maga „részét” meséli tovább. Történetét nem tagolja esküdözés (számadó juhász, ki ne hinné szavát?), viszont aprólékos, lassú folyású beszéd, komótos előadás:
    „No így is cselekedtem. Megvettem a gyertyának valókat alku nélkül. Mert igaz ni: azt is mondta a táltos, hogy azon az áron vegyek meg mindent, amint elsőbben tartják. Aztán megcsináltam a gyertyát. Újhold után való pénteken kimentem az erdőre, a kősziklához. Levágtam a vesszőket. Rájuk olvastam. Hát kisvártatva meg is mozdultak. Csak az volt a baj, hogy a kutyám nem akart belenézni a gödörbe. Nem, a fene ette volna meg, akármit csináltam vele!”
    (A történethez még egy megjegyzés kívánkozik: belátható, hogy mindez nem lehet más, mint tiszta komikum: egyiknek sincs kihatása az életre, az életnek semmilyen mozzanatára, sem pedig irányára. Ha nem hiszi valaki a három színes kő hatalmát vagy a Cseres titkát, úgy is jó, ha hiszi, még jobb. Gazdagabb lesz egy megszépítő hiedelemmel.)
    Nemcsak a néphit körül keletkezik tiszta komikum. Az Estében Burucz András történetében félig Göre Gábort halljuk, félig az anekdotázó-adomázó parasztvilágot. Ami az előbbit idézi: Burucz András beteg felesége helyett ment el az orvoshoz, mert úgy gondolkodott: „(…) ha ketten megyünk, hát a doktor kettőről vesz pénzt.” Az eset másik oldalán az orvos komikus hibája áll: a (gyengébb) bohózatokból jól ismert „elhallás”, „félrehallás” vétségébe esvén képtelen felfogni, hogy Burucz a felesége betegségére kér valamit. Már-már a süket „klasszikus” rugalmatlanságával, gépiességével reagál a fösvény paraszt ostoba kérésére (s így végül kiegyenlítődik a két fél komikus hibája): „Hát csak rám ripakodik, hogy azt mondja: fogja be kend a száját, jobban tudom én mi a baja, mint a felesége (…).”
    A nagy eff alcíme: Hogyan keletkezik a közmondás? Valójában nem közmondás keletkezik Tóth Antal esetéből: szólás, még inkább anekdota, mely szólás formájában nevetteti a falut attól a naptól.
    Az történt, hogy Tóth Antal sok szegény társával együtt gabonát vett kölcsön a község magtárából:
    „Ennek alája kell írni. Többnyire keresztjelet írnak. Van olyan, aki azt sem ír, csak éppen megérinti a toll szárát, aztán én írok helyette. Ez az érintés szent.”
    Tóth Antal azonban meglepő dolgot mond:
    „Aláírom a nevemet.”
    A teremben mindenki tudta, hogy az iszákos Tóth sem írástudó. Meglepetést tehát aligha várhattak. A terjedelmére nézve alig több mint „egypercesből” mégis komikumgazdag pillanatrajzot teremtett Gárdonyi: a súlytalan komikus hibát (a többség ugyancsak írástudatlan) Tóth Antal egyéni „előadásává” formálta.
    „Tóth Antal ünnepi mozdulattal veszi át a tollat. Az ünnepi mozdulatán azt értem, hogy már a levegőben előre hozzáilleszti az ujjait. Aztán meg úgy tartja, mintha szivar volna.
    A papírra néz.
    –    Hagy ülök le, – mondja, – állva nem tudok.
    (…)
    Megmártja a tollat nagy óvatosan és a tollnak a hegyére pislog. (…) Egy olyan mozdulattal, aminővel az ázott kalapot szokták megsuhintani, leföccsenti a tintát oldalt a padlóra (…), aztán (…) leír egy vastag kamóju meredt nagy T betűt. A szárát alulról fölfelé húzza és egy pindurka pántlikát csinál rá.”
    Így ír Tóth Antal, és egyelőre valóban ír. Előbb egy picike ó-t, „(…) harmadik betűnek megint irtózatos nagy T betűt kanyarít, szinte megsercen belé a kalamus.
    No de itt meg is áll.
    Néz.
    Vakarint egyet a tarkóján.”
    Újra márt, spekulál, vörösödik, ráncolja homlokát.
    „– Szentje ne légyön, – mondja a tollat mérgesen lecsapva, – elfelejtöttem a nagy efföt.”
    Azóta, ha valaki elfelejt valamit, hozzáteszi: „– úgy elfelejtöttem én azt, mint Tóth Antal a nagy efföt.”

    A lélektani és lírai elemekben leggazdagabb írások egy része nem tartozik Az én falum nevettető vonulatába, de még a vidám életvillanások közé sem: szomorúságot, családi vagy szerelmi bánatot zárnak magukba, nemegyszer tragédiát. Meghatározó elemei a falusi életnek; a komikus életszeletnek is hitelt adó ellenpontok. A finom vonalakkal rajzolt képek másik részében meg-megvillan a komikum, de legalább a vidámság, a többnyire bujkáló humor, melynek szépirodalmi eredménye: a humor tartalmi foglalata és a humor esztétikája szerint formált rajzok, a humor felé hajló hangulatok. Az a hangulat és vidámság, amelynek – ahogy idéztem már Gárdonyit – nincs mindig nevetése. Csak a lélek telik meg örömmel, csak egy-egy embercsoport percei szépülnek meg emberi gesztusok vagy természeti jelenségek által. Többnyire ilyen vidámság az iskoláé, a gyerekeké: mozdulatok, élénkség, szeretet, a játék önfeledtsége teszi nyilvánvalóvá szavak nélkül is, olykor rigmusok vagy dalok szövegével. Az író dolga pedig ugyanaz, mint a falu egyéb életjelenségei esetében: érzelmileg maga is részese lesz a vidámságnak, az örömnek vagy az örömbe vegyült szomorúságnak, s amennyire az ilyesfajta érzelmek rögzíthetők, rajzokba, jelenetekbe, etűdökbe örökíti.
    A Március: vázlatok, épp csak odafirkantott képtöredékek láncolata egy hónap, pontosabban az egyik legszebb hónap, az „ibolyaszagú” március kalendáriumi lapján.
    „A Keresztes gyerek tegnap délután már mezítláb jött az iskolába. (…) Az arca piros volt. A szeme ragyogott. Az iskola előtt sima, agyagos föld van. Itt felugrott kétszer a levegőbe és nyerített, mint a kis-csikó.”
    Egy szép napon pedig megtörtént az évente beálló nagy esemény: megérkeztek a fecskék. Ez olyan öröm, amelyhez szertartás tartozik már, és nevetés is:
    „A sok gyerek keresztbe tette a mellén a kezét és a fecskék felé hajlongva énekelték:
    Fecskét látok,
    Szeplőt hányok,
    Selymet gombolyítok!
    És mind mosolygott. Egymásra tekintgettek, meg a fecskékre. A Daczó gyerek fölállott négykézláb a pad tetejére, és úgy nevetett ki az ablakon.”
    Amikor meg a gólya is megjelenik (egy gólyapár fészkel Fodor András kéményén), az olyan nagy öröm, hogy nem is fér el a tanteremben:
    „És míg a gólya a fészkének örülve ugrál a háztetőn, a gyerekek lenn az udvaron féllábon táncolva éneklik:
    Gólya, gólya, gilice!
    Mitől véres a lábad?
    Török gyerek megvágta,
    Magyar gyerek gyógyítja.”
    Felhangzik persze gyakran a gyerekek nevetése is. A századfordulón H. Bergson könyvet szánt a nevetés mibenléte meghatározására⁹, Gárdonyi Géza néhány sorba sűrítette a gyermek nevetésének természetét:
    „Nekik merőben más a világuk, mint a miénk. A mi nagy dolgaink nekik semmiségek, és amik nekünk semmiségek, azok nekik a nagy valamik. A gyermek kacag olyanokon, amiken mi nem is mosolygunk, és sír olyanokon, amiken mi a homlokunkat se ráncoljuk. Egy tintacsepp, egy cserebogár, egy botlás, idegen öltözet: nevet rajta. És sír, ha a tolla elgörbül, ha csúfolják, ha aggódik, ha fázik. Aztán ha sírás közben valami kellemesen hat rá, – akkor a könnyein át mosolyog.” (A hópehely)
    Az utolsó félmondattal: „a könnyein át mosolyog” – Arany János után a humor újabb költői szépségű „meghatározását” kapta az olvasó; kutattuk-e eleget a könnyein át mosolygó gyermek irodalmának, költészetének titkait? Vagy beértük azzal, hogy nemzedékről nemzedékre hagyományoztuk Gárdonyi szép mondatát?
    Van a fenti idézetnek egy másik információja is: az, hogy mi mindenen nevet a gyermek. A ’tintacsepp’ és a ’cserebogár’ csakugyan a gyermeki nevetés speciális területe, ám a ’botlás’ és az ’idegen öltözet’ Bergson tézisei között is kiemelt nevetésforrás. És ezt azért tartom máig aktuális problémának, mert az e kérdésben „illetékesek”: felnőttek, szülők, tanárok nemigen vesznek róla tudomást. Mihelyt közkinccsé válik az az ismeret, hogy a gyermek „törvényesen” nevet, ha nevet a testiség komikumához tartozó ’botlás’-on, amikor a komikus hibát elkövető maga tereli a figyelmet szelleméről rugalmatlanul viselkedő testére, vagy (ugyancsak a szellem és a test összhangja hiányában) egy szokatlan viselet vagy rosszul álló öltözet láttán; mondom, ha a felnőttek világa tudomásul veszi, hogy ezen nevetni kell, akkor számtalan felesleges ütközéstől, konfliktustól szabadítja meg a gyermeket is, önmagát is.
    Végezetül és visszatérve a humorba hajló hangulatokhoz és képekhez: Az én falum egyik legszebb és legtökéletesebb írása az Október, a télbe készülődő világ lírai tömörségű rajza.
    Az októberi „gyémántos fátyolrongyokkal behullatott” mezőről szól, a tél hidege elől védelembe igyekvő pókokról, az élelemmel megrakott vackaikba húzódó ürgékről meg „a náddal födött kis házaikban” melegedő emberekről.
    Meg a cigányokról. A világ védtelenjeiről.
    Akik ha egy-egy faluvégen oltalom reményében sátrat vernek, tüzet szítanak, ott terem a falusi hatalom jelképe, a kisbíró:
    „– Honnan jöttök? Hová valók vagytok?
    A cigányok csupán két helyről szoktak jönni: onnan vagy amonnan; és hogy hová valók? hát mindenhová.”
    Akár tiszta komikumot sejthetne Gárdonyi olvasója ezekből a rutinszerű válaszokból, ám hamarosan rájön: másmilyen kép készül itten. Aki emlékszik a Bolond Istók első éneke (ál)bukolikus Tisza-parti rajzára, ahol „Tűznél kopólé sustorgott fazekkal / És szolgafán bográcsok, serpenyők” ígérték a lakmározást és a biztonságot a cigánykaravánnak, felismeri a két táborverés különbségét.
    „– Csak éppen egy kicsit megpihenünk, megmelegsünk. A segény rajkók megdeglenek a hidegtűl. Nézze kend: mind esseveri a fogát.
    Csakugyan ott áll egynéhány vacogó félmeztelen rajkó. Egyik az anyja kötényébe burkolódzva, másik az apja rongyos kabátjában.”
    Hajthatatlan a végrehajtó hatalom: menni kell. Egyelőre a szomszéd faluig. És onnan? A szomszéd faluig… Az iskola ablakából már a befejezett képet látni:
    „Hét rozoga kocsi. Világtalan gebék. A vörös és kék dunyhák alatt göndör kis fekete fejek. Az asszonyokat innen is, onnan is seprűvel hajszolják ki az udvarból. Egy öreg zöldkendős cigányasszony pipázva visz az ölében egy csokoládé színű csecsemőt. Talán az unokája.”
    Ez a kép első ránézésre harsány és mulatságos; a karaván mindig karneváli hangulatú, vidámság rejlik benne.
    Ebben a képben komikus hangulatú tartalom helyeztetett el: „a göndör kis fekete fejek” a színpompás dunyhák látványával, a „zöldkendős pipázó cigányasszony” „egy csokoládé színű csecsemővel”: mulattató karneváli produkció; az udvarokból innen is, onnan is kikergetett cigányasszonyok: hangos kerete ennek a komikus jellegű utcai felvonulásnak.
    Csak egy perccel kell tovább nézni az attrakciót, s kiderül: a kocsik „rozogák”, a gebék „világtalanok”, a „gyémánt fátyolrongyos” zimankós októberben a dunyhákból kikandikáló „kis fekete fejek” vacogó gyerekek, a pöfékelő cigányasszony és karjában a karneváli csecsemő – nem a római karnevál „élőképe”, hanem didergő unokáját melengető cigányasszony.
    Az egész kép pedig – erről az oldalról nézve: tragikus hajsza egy maroknyi embercsapat ellen.
    S végül a kép egésze (az Október cigánykaravánja): komikus jellegű tragikus hiba¹⁰, a groteszk humor egyik legszebb magyar szépirodalmi rajzolata.

Irodalomjegyzék
 ¹ Druzsin Ferenc: „Mejhöz hasolló lyókat kivánok…” Mit ér a komikum, ha lepéndi? Napút, 2004/1.
 ² Gárdonyi Géza: A lámpás. Budapest, 1905. Rozsonyai Károly kiadása.
 ³ Arany János: Bolond Istók. In: A.J. Ö.M. Elbeszélő költemények. Budapest, 1952. Akadémiai Kiadó
 ⁴ Az én falum-ból a következő kiadás alapján idézek: G.G. Az én falum I–II. Budapest, én. Dante Kiadás
 ⁵ Schöpflin Aladár: Mikszáth Kálmán. Budapest, én. Franklin Társulat
 ⁶ Arany János: Bolond Istók. In: A.J. Ö.M. Elbeszélő költemények. Budapest, 1952. Akadémiai Kiadó
 ⁷ Barta János: A pálya végén. Budapest, 1987. Szépirodalmi Könyvkiadó
 ⁸ Arany János: A nagyidai cigányok. In: A.J. Ö.M. III. Elbeszélő költemények. Budapest, 1952. Akadémiai Kiadó
 ⁹ Henri Bergson: A nevetés. Budapest, 1986. Gondolat Kiadó
¹⁰ Poór Péter: A groteszk története. Filológiai Közlöny. 1965/1–2.