Szűcs Imre

(1935–1991)

    A mindig is eredeti szellemeket – Balázs Béla szavával „lehetetlen embereket” – termő Délvidéknek is egyedien eredeti alakja volt Szűcs Imre, akit alighanem gyermekversei őriznek meg legjobban az emlékezetben. Gyermekversek, amelyek egy háborgó lélek felfokozott érzékenységének kivetülései voltak, akképpen azon a hullámhosszon zengtek, amelyen az igazságérzetüket bőrükön viselő gyermekek reagálják le a világot. Békétlen emberként is szülőföldjéhez való hűségről tett tanúságot a bánáti szórványmagyarságból származó, udvarnoki születésű Szűcs Imre a legnehezebb időkben, s a káosz forgószelétől egyensúlyát veszítve távozott egy jobb égitestre.
„A Holdról nézve a Föld is gyönyörűen ragyog… – akár folytathatom is a Kölyökkerülőben című kötetének nyitó versét: »onnan letekintve / tán én is / fényes pont / vagyok«. 1988-ban, amikor ez a könyve megjelent, bizonyára még senki sem gondolt arra, hogy pár éven belül micsoda rezonanciát kapnak ezek a sorok.
    A Holdról, a semmi tányérjáról letekintő Szűcs Imrét mennyire nehéz elképzelni. Emlékszem, Fehér Ferenccel jött Szabadkára, s az ő szerzői estjéről, amelyet az Életjel rendezett meg, írt később a Magyar Szóban. Majd a Csáth Körrel való együttműködés következett: gyermekverseit mondta a tagság Vajdaság-szerte. Az Üzenetnek kezdettől fogva munkatársa volt. A folyóirat főleg versfordításait és kritikáit közölte. Az utóbbiak közül különösen az elhanyagolt műfajjal, a rádiódrámával foglalkozott előszeretettel. Láttam nem egyszer a magyartanárok őszi tanácskozásán s tavaly ősszel Szivácon. Változott? Nem. Élénk tekintet, lendületes beszéd. Megdöbbentő és elképzelhetetlen, hogy nincs többé az élők sorában, hogy ez a militáns, látszólag sebezhetetlen ember engedhetett a halálba sodródás szédületének. Üllőt repesztő pörölycsapások és lavinazuhogás képzete.
    Gyermekverseit ismerem és szeretem, különösen azokat, amelyek a falusi, tanyasi élet mozzanatait hozzák elénk: a szürkület hangulatát a kemence körül, a teásbögrén melegedő kéz jó érzését, a feketerigóról, a lovakról, a szánokról, csengőről, iskolába bicikliző gyerekekről szóló verseket. Mintha ezeken a távolba vesző nyomokon a mai gyerekeket is végig akarta volna vezetni abba a tündérvilágba, amellyé Szűcs Imre emlékei szépültek.
    A lexikon hideg-röviden, tényszerűen közli: hírlapíró, költő, műfordító. Mindhárom műfaj területén hasznos munkát végzett. Nem érezte volna, hogy – mint minden alkotómunkát végző ember – ő is pótolhatatlan? Önkéntelenül adódik a kérdés: hogyan, mivel és mikor állíthattuk volna meg, téríthettük volna vissza? Hisz csak a kiúttalanság kútjába tekintő feledkezhet meg az egyszeri lét minden megtartó erejéről. Hol a híd a szakadék felett? Hágcsó a meredélyen?
    Pedig ő mutatott, milyen furcsa, gyermekeknek és nekünk fogódzókat. Pergessük csak vissza verssorait:

Egyen, igyon, éljen vígan,
holtomiglan, holtodiglan
minden ember, minden asszony
s örömében dalt fakasszon,

    Mindenek ellenére nádszálparipái és parazsat evő táltosai a sörényes csend országába ragadták. Hinnünk kell, hogy madárként, virágként, tiszta forrásvízként, ahogy szerette volna, tovább él közöttünk.”

Virág Ágnes
(Üzenet. Szabadka, 3. sz., 1991. március)