Csalog Zsolt

(1935–1997)

    Utoljára akkor láttam, amikor az öreg Ladámban az Andrássy úton hajtottam végig, és a gyerekeim észrevették: ott sétál a Csalog. Sem én nem voltam jellemző helyzetben, sem ő, a sétával. Nem sétálni – menni szokott.
    Utoljára most, októberben hallottam a hangját a rádióban, az ’56-os könyvéből olvasott fel. Olyan közvetlen volt, olyan megdöbbentően közeli, hogy rokonok, ismerősök telefonáltunk egymásnak gyorsan: kapcsold be a rádiót. Semmit nem fakult ez a hang – nem a hangszalagon nem, hanem bennem. Szelíd és radikális volt egyszerre. Kedves és figyelmes az életben. No meg köhögős. Egyre több cigaretta. Régen Munkások, egy időben Symphonia, aztán az amerikai korszakában bizonyára egy csomó light.
    Motorozott is, hogy soroljam a különbségeket, amit én komolytalannak tartottam. Volt gumicsizmás korszaka is, ezt romantikusnak. Sok korszaka volt, néhány felesége, élettársa. Nemcsak szétaprózta, hanem szét is osztogatta magát.
    Elment New Yorkba is, Agi után, és mellesleg a szociográfiáján dolgozni. Akkor azt gondoltam, letehetek róla (nem sokkal később magam is New Yorkban voltam).
    Csalog, mindig így mondtam, néha még h-val is írtam a nevét levelekre: Csalogh. Ő meg Kicsirácznak hívott. Az igencsak filigrán Magdival együtt. Nem az én kis méretem, inkább az ő nagy szeretetük okán.
    Nem eltávolítani akartam ezzel a megszólítással, csak így volt kényelmes. Száraz. Mert amúgy egész kapcsolatunkra inkább azt mondanám: nedvdús. Nem szotyogós, nem nyálas, de minden részletében olyan gazdag, annyira érzelemmel telített – hogy nyugodtan hátat fordíthattunk egymásnak olykor hónapokra is.
    Régi vágású ember, aki minden irányban – fiatalok, élet, művészetek, szegények és cigányok – nyitott volt. Talán csak az emberi butaság (na jó, meg az aljasság) tudta kihozni a sodrából.
    Lehívtam két hétre Békésre, ahol a házunkban nagy nyári nudista életet éltünk. Azt hittük, a környék zártkerttulajdonosai küldték nyakunkra hirtelen a szeméremrendőrséget, holott csak a politikaiak érkeztek szemlesütve valamilyen aktuális idézéseket osztogatva. Kövér hernyó – mondta rá egy pici rokon, pedig – negyvenévesen – csak korpulens volt.
    Matolay Magdi hozott össze bennünket (ez volt a közös tervek korszaka, ó, hetvenes évek!), aztán már megállt a kapcsolatunk magában is. A gyerekkori falusi élet ellenére én hamar ízig-vérig városi lettem, urbánus, ő szememben sokáig megmaradt (nem jól ismertem, nem rendszeresen, nem módszeresen) népinek. Gátat véltem itt közöttünk, holott végig egy oldalon álltunk. Állunk, állnánk ma is, ha nem feküdne vagy inkább poraiban nyugodna legalább két helyen. Mert e porokból kellett jusson Kisoroszi után másik, későbbi kedvenc háza kertjébe, Vértesacsára is.
    Ablakából az Izabella utcában az udvart és a szemközti szárny aládúcolt körfolyosóit meg egy platánfát látott. Lélegzethez sem jutva mindig mondtam neki, hogy nemigen ismerek szebb kilátást munkaasztal felől nézve. És mivel annyit mondtam neki, nem is tudom, hogy ő maga annak látta-e. De, remélem, mindannyiszor eszébe jutott, ha kinézett az ablakon. Kopott, lerobbant, hámló, düledező emeletek voltak, külső közös vécével, mint kezdetben nála is, a hatodik kerületben szokványos. Mostani kilátásom – egy függönnyel takart ablak; kilátásai – hm, ez nehéz…

Rácz Péter