Bertha Bulcsu

(1935–1997)

    Farkasréten mindig meglátogatom. Nyers sziklatördelékekből rakott sírja van, élére állított kövön a neve: „Bertha Bulcsu 1935–1997”. Ciprus nő a kő előtt, lassan befedi ágaival a feliratot.
    Tél volt, amikor temettük, 1997 havas, hideg tele. Borús idő. Hideg és borús volt a lelkünk, barátot vesztettünk el, régi, jó társat. Nagybeteg volt már egy ideje, de nem vette tudomásul, még akkor sem, amikor soványan, botra támaszkodva járt, nem adta meg magát a sorsnak.
    Nem adta meg magát már kamaszként sem, amikor szülei válása után egyedül maradt a györöki házban, ahonnan téli hajnalokon hol gimnáziumba, hol napszámba indult, hogy fenntartsa magát. Aztán később sem, amikor gyárakban meg a sztálinvárosi építkezéseken dolgozott, vagy egy pécsi műhelyben festett búgócsigákat. Mert érettségi után magasabb iskolák helyett az élet leckéiből kellett kollokválnia. Küzdő ember volt, ismerte tehetségét, erejét, így jutott be Csorba Győző ajánlatára könyvtárosnak, majd újságíró lett a város lapjánál, de csakhamar hírt szerzett, ifjan, első novelláival.
    Akkoriban ismertem meg, Kiss Dénes, testvéri jó barátja mutatott be minket egymásnak a Rákóczi úti Marika presszóban, ahová naponta beültem írni. Bertha soványan, nagy, vöröses hajjal, lódenkabátban, aktatáskásan érkezett Pécsről, már a Jelenkor gárdájához tartozón, ahol nekem is megjelent novellám. Ezerszer emlegettem, most is kikívánkozik belőlem: olvastam addigra a Jégnovella című remekét, amit nemcsak jónak, de zseniálisnak tartottam mindig is.
    Fiatalabb volt nálam, de mindig bölcsebbnek, megfontoltabbnak éreztem magamnál, az a sokféle megpróbáltatás, amiben része volt, kemény jelleművé, nagyszerű, az életet alaposan ismerő íróvá érlelte.
    A novella, amivel porondra lépett, így kezdődik: „A hálót elrejtettem a nádba, aztán visszamentem a hátizsákomért a lékhez. A széle meghártyásodott. Amíg a szíjakat becsatoltam, még egyszer körülnéztem. Csendes volt minden. Alkonyodott. A nap fennakadt a gyenesi nádasokon, megduzzadt, aztán vörösen szétfolyt a jégen.”
    Valahányszor elolvasom, megcsap a balatoni tél lehelete. A Jégnovella egy orvhalász története, borzongatóan pontos leírás tájról, emberről, életről. Bertha minden munkája ilyen. Puritánságában is lírai és drámai egyszerre. A Balaton mellett született, haláláig hű maradt a tájhoz novelláiban, tárcáiban – és abban is, hogy Szepezden épített magának egy kis házat a szőlőjében.
    Nagy novellista volt, vonzotta a regény műfaja is, de a legmaradandóbbat a kisprózában teremtette. Elbeszélései mellett irodalmi publicisztikájában, interjúiban, melyek kora íróinak izgalmas portréi, kiemelkedőt alkotott. Nagy erénye volt az alaposság. Írásaiban nincs tárgyi tévedés, legyen szó bármiről, hiteles. Gyanakvó természetével semmit sem fogadott érzelmi hebehurgyasággal, imponálóan férfias természete meggátolta az érzelmességtől, de olykor átsütött írásain a költői hang. Talán tájleírásaiban oldódott leginkább a tartózkodása. Otthon volt a természetben, ismerte a róka csapáját a havas mezőn, ismerte a vizeket, erdőket, a balatoni vihar szeszélyeit, de éppen így otthon volt a városi világban is. Novellisztikája folytatása a magyar elbeszélő irodalom legjobb, legerősebb vonulatának. Bertha a nagy mesterek utóda – maga is mesterré lett. Ha angol írónak születik, könyvtárnyi monográfia, esszé készül művészetéről. Részletesen taglalnák mondatszerkezeteit, az irodalmi nyelvbe emelt jellegzetes tájszavait, valóságfeltáró módszerét, emberábrázoló tehetségét, lélektani tudását, tárgyismereteit, hangulatfestő képességét, plasztikus dialógusait, történeteinek ritmusrendszerét, műveiben a múlt és jelen összefüggéseit. De Bertha Bulcsu nem angol író. Magyar író, aki a háborút gyermekként, a rákövetkező éveket nehéz sorsú kamaszként, ifjúságát a legkeservesebb diktatúrában, írói kibontakozását bonyolult politikai korszakban élte meg, ám nem adta fel soha, és létrehozta sokféle műfajban: szépprózában, színi- és hangjátékban, publicisztikában azt az életművet, amit a korai halál ugyan nem hagyott befejezni, de így is nagyszerűnek tudhatunk.
    Hetvenéves lenne jövőre.
    Jókat tudna írni. Jókat, fontosakat. Megítélné szellemesen a jelenségeket. Figyelhetnénk rá. Talán regényt írna, vagy gyönyörű novellákat…
    De ha már nem adhat újat, legalább vegyük kézbe megírt könyveit. Mert gazdag világot hagyott ránk, bölcsen megítélt világot.

Szakonyi Károly