Paizs László

festő-szobrász (Szentpéterúr, 1935. december 26.)

    Ritkított járat

    – Az értéknek az a kritériuma, hogy ne csatlakozzon a kurrens művészeti folyamatokhoz?
    – Nem, mert lehet kiteljesedés, kvintesszencia is. Viszont jellegzetes ezredvégi jelenség, hogy tíz percekben gondolkozunk. Holnap már más kell. A datálás nagyon fontos, mert a dolgok már megszületésükkor túlhaladottakká, elavulttá válhatnak. A Warhol-tétel, mármint hogy mindenki öt percig híres ember lehet, tökéletesen igaz a jelenkori művészetre. Mondok egy példát erre. Az Ernst Múzeumban néhány évvel ezelőtt volt egy kiállítás – azt hiszem, a Derkovits-ösztöndíjasok beszámoló tárlata –, amelyen az volt a benyomásom, hogy a fiatalok látszólag semmit sem csinálnak. Az egyik ösztöndíjasnak egy iskolai rajzpapíron – amelyik gyorsan tönkremegy – volt egy olyan műve, amelyre az volt írva csökkenő méretű betűkkel, hogy NAPOCSK, és azért csak ennyi, mert a K betű után már nem maradt hely a papíron. Ez ott mérhetetlen pofátlanságnak tűnt, valahogy nem érintette meg a pop-artos vénámat, de ez a „mű” ma már biztosan valamelyik modern múzeumi gyűjtemény féltett kincse. A hatvanas években a szocreál festőin kívül másoknak nem jutott babér, mindenki csak tengett-lengett, gondok voltak, nem állíthattuk ki a műveinket. Akkor engem öt kiló rozsdás szög is izgalomba hozott, műnek tekintettem, mert tudtam, hogy provokálná a zsűrit, bosszantaná, felingerelné a hivatalt. 1973-ban felvittem a Lektorátusra zsűriztetni az Elölről fésülhető szobromat, amelyet azzal a kikötéssel hagytam volna csak ott, ha minden reggel 9 órakor megfésülik. Barta Éva azonnal kirúgott – egyébiránt ez volt a balatonboglári kápolnatárlatok egyetlen zsűrizett kiállítása. A szobor rossz volt.
    – Ez a provokatív szándék ösztönzi a „napocsk” alkotóját is.

Zuhanás Álló alak

    – Igen, ez ösztönzi, csak az a baj, hogy elveszett a „bukéja”, oda a reszkír, az elvtársi nemtetszés és a művészettörténész-nők szolgálati pisztolya. Ma már az én öt kiló rozsdás szögem sem ráz meg senkit, nem pukkad a polgár. Ha már a szögnél tartunk, azt hiszem, Günther Uecker is kiszögezte már magát a főcsapásból, mert körülöttünk öt-tíz percesekké váltak a művészeti futamok. Festünk, faragunk húszezer éve. Ha már volt öt kiló rozsdás szög, ha volt már „napocsk”, ha volt már kitömött disznó, szalonna, nagymama csontváza stb., akkor egy bizonyos idő után egészen egyszerűen elfogynak a dolgok. Ma már minden manipuláció kérdése és tárgya. Előbb-utóbb rávezetnek arra, hogy valamit láss, aztán majd megszokod, összehasonlítod, és már tetszik is. A kiábrándulás később történik, de a pénz már benne van, meg a dilemma is. A bécsi Kunsthistorisches Museumban sok pénzért, nagy tehetséggel másolnak Brueghel-képeket. El tudod képzelni, hogy valaki valaha is megbízást ad egy Gappmayr másolására? Hiszen mindenki lehet Gappmayr, aki csak tízig tud számolni, vagy ismer legalább két nagybetűt. (Jó kis belterjes szöveg. Nagy széljegyzet kellene.) Tíz-húsz év alatt kiderülnek a dolgok. Ma már teljesen nevetséges az, amire én – elvégezve a főiskolát – felesküdtem. Úgy megyek el csodált absztrakt művek mellett, hogy nem mozdul meg bennem semmi. Tudomásul kell vennünk, hogy ilyenné vált a képzőművészet, nagyon gyorsan elavulnak a művek. Vagy megmaradnak egy jó geg-szinten. Abban azért bízom, hogy marad egy jobb disznó, egy vasúti talpfa, egy olaj-vászon, ami művé nemesedik, és itt van az a „valami”, amit érdemes erőltetni, és végső soron könnyebb is, mint a kútásás.
    – És mégis mindig jön valami új, mint jött a közelmúlt évtizedeiben a digitális kép.
    – Semmit sem ér a Schminke-festék, ha csak a bejárati ajtót vagy a nyúlketrecet tudod vele újramázolni. Semmit sem ér a digitalitás, ha csak a Mona Lisát tudod vele felnégyelni. Nincs különbség akvarell és computer között, mindig kell mögé „valaki”. A képzőművészet a hozzáférhető anyagokhoz kötött, abból farigcsál, fest vagy pötyögtet a billentyűkön. A fáraók korában nem fókafogat használtak, hanem, ha néha nehezen is, de elérhető anyagokat. Ma bármely anyagnál könnyebb például az egér, kéznél van, házhoz jön. Így sok digiművész van. Mű kevesebb.
    – Mit jelentett a magyar művészet számára az 1989/90-es rendszerváltás?
    – Én nem veszek észre semmit. Illetve bizonyos fokú visszaesést eredményeztek az új társadalmi-művészeti viszonyok. Korábban volt egy jó vagy rossz állami szabályozás. Az állam a hülye dogmáktól megszabadult, lassan, nyögvenyelősen, de engedékennyé vált. Egyre műveltebb lett a hatalom, és nagy általánosságban nem a giccs uralkodott, hanem egy szabályozott közép-érték. Most kiderült, hogy sokkal könnyebb baráti alapon a bankokban a rossz képeket elhelyezni, mint korábban, amikor működtek a szabályozók. Képzőművészeti kultúra, vizuális nevelés nincs Magyarországon. Pedig ezt tanítani kell. Képzőművésznek nem lehet születni, mint zenésznek. Nincs hároméves Mozart, nincs kilencéves Rossini a képzőművészetben. Itt az alkotónak és a befogadónak is tanulni kell. Különben jómódúék rázuhannak a Fried Pálokra, a drótból hajtogatott Frédi-Bénikre.
    – Mit lehetne tenni, hogy működőképessé váljon ez a bonyolult rendszer, amelyben a művész csupán egy összetevő?
    – Egy példával válaszolok. Az Iparművészeti Főiskolán egy előkészítő kurzust vezettem, amelyre bárki jelentkezhetett. Szobafestő, leendő művésznövendék, mindenki. Volt modell, korrigáltam, szigorú voltam. Egy rendszert próbáltam megtanítani. Mondtam, hogy van egy papír, amin meg kell határozni a figura optimális helyét a tizianói elv szerint. Mindenki igyekezett megrajzolni az aktot úgy, ahogy tudta. Volt egy kislány, akinek hiába mondtam, hogy mekkora alakot rajzoljon, csinált egy tíz centiméteres esetlen, dilettáns rajzot. És volt egy kőműves-vállalkozó fiú, aki viszont profi művet csinált, reális is volt meg nem is, egészen egyszerűen gyönyörű volt a munkája. A végén műhelykiállítást csináltunk: mindenki másológéppel felnagyította az alkotását, és egy paravánon egymás mellett felsorakoztattuk a műveket. A kislány dilettánsnak vélt munkája egyszer csak megmagyarázhatatlanul kiemelkedett az egész mezőnyből: a rajza ragyogni kezdett, a kőműves fiúé meg érdektelenné vált. Ekkor azt mondtam a kislánynak: ezzel a rajzzal felvételizni ugyan biztosan nem lehet, de diplomázni már igen. Vagyis egy ilyen rendszerre, amiben az értékek ennyire viszonylagosak és rejtőzködők, nagyon nehéz bármilyen szisztémát kidolgozni és működtetni. Az impresszionizmus mindent „elrontott”. Azelőtt volt mérték, volt szabály, volt természetes zöld föld és volt égetett umbra, és volt konvenció, hogy hogyan kell egy képet megfesteni. Érdekes, ha elmegyek az Uffizi képtárba, akkor nekem mindig más tetszik. Itt is, visszamenőlegesen is viszonylagosak a dolgok. Elmész, és amiért addig rajongtál, azt úgyszólván már meg se nézed, és felfedezel helyette valami mást, amit addig nem méltattál különösebben figyelemre. Van ott egy Veneziano-kép, amelyik úgy van megfestve, mintha a szombathelyi Lődör cégtáblafestő festette volna az ezerkilencszázötvenes években. Semmi bravúroskodás: szürke csuhában Szent Ferenc és egy püspök, néhány alak áll a reneszánsz térben. A festő kikeverte és odakente a színt, nincs faktúra, nincs frinc-franc, ez szürke, ez zöld. Ha láttál gyönyörű képet, akkor ez az; nincs semmi festészeti trükk benne. Ma a legszélsőségesebb dolgok között sem tudok meghúzni egy biztos vonalat, amely mentén osztályozhatnám, hogy ez jó, ez pedig nem jó. A megítélés folyamatosan változik, a különbségtétel szempontjai állandóan és egyre gyorsabban módosulnak. Az egyetlen biztos fogódzónk az lehet, hogy tudjuk, hogy a kortárs kritikus, a kortárs művész is téved vagy tévedhet.
    – Mit lehetne tenni a magyar művészet generációinak szétszakadása ellen? Hogy lehetne megindítani a párbeszédet? Senkit nem érdekel, hogy a másik művész mit csinál, nem működik a szakma. Régen legalább veszekedtek egymással a művészek.
    – Erre nem tudok válaszolni. Nem járok sem a Japánba, sem a Wampeticshoz. Szakmai kapcsolataim soha nem voltak szorosak. Megszállottan az új anyagokat kutattam, főleg a műanyagokat, úgy, mint Édeske – Haraszt˙ István – a forgó, mozgó, kapcsolós, mágneses motorokat, a fémeket. Ötven éven túl már a barátok útjai is általában elválnak, mindenkit más és más érdekel. Ma elmész egy kiállításra és megnézed, vagy nem mész el és nem nézed meg. Bonyolítja a helyzetet, hogy nincs olyan vonzó kiállítás, amit nem szabad kihagyni. Ezért mondtam, ezért indítványoztam, hogy rendszeresen, minden évben ki kell rakni a „műveket”, hogy mindenki lássa, ki mit csinál. Most alakul a rendszeres áttekintés lehetősége, aztán majd kiderül, kár volt hercehurcázni, a magyar képzőművészet is bajban van. A mindenki művész, mindenki művészettörténész (mert látta Aradi Nórát) túltágította a képzőművészet kereteit. Gutten tág lett. Művész-szülész tanszéket kellene nyitni az ELTE-n, vagy meg kéne kocogtatni a kompaszt. Beszorult a botkormány. Ezer év múlva, ugyanitt. Lehet, hogy tévedtem.
    – A Paizs-életmű egyik leglényegesebb eleme a folytonos újítás.
    – Ezt úgy fogalmaznám meg pontosan, hogy régen hagyományos anyagokból készültek a művek. A múlt század végétől a technikai felfedezéseket, a szerves kémia új anyagait szinte azonnal felhasználták a képzőművészek. Ez az egyik legjellemzőbb vonása a XX. század képzőművészetének. Vattából, gézből, gyufából, gombostűből, homokból csináltam műveket, de az egy- vagy kétkomponenses műanyagokat is használom. A legtöbbet nem az előírásnak megfelelően. Új eljárásokat kísérleteztem ki, felhasználom az anyag új szépségét, eddig nem ismert tulajdonságát. Úgy érzem, szabad vagyok, bármiből tudok művet alkotni, mert már régóta nem érdekel az elmélet által megszabott út, nem érdekel a trend, a szabály, a lexikondefiníció. Mindig ki akartam próbálni mindazt, ami izgatott, ami anyagban, technikában, műformában megmozgatta a fantáziámat. De mégsem az inspiráló anyag a fontos, akár esetemben a poliészter vagy másnál a digitális technika és még ami ezután jön. Ember kell hozzá, vagy legalább egy állat, aki a „művet” megalkotja. Példa rá az orosz pavilon thaiföldi elefántja, aki a 48. Velencei Biennálé egyik legjobb olajképét festette. Jobb volt, mint Laktyionov vagy a Kukrinyiksziék voltak annak idején. Zavaros dolog a képzőművészet is. Nemi élet, készpénz, hovatartozás és egyéb ilyen kis butaságok, és ahogy Dali mondta, 90 százalék szerencse, 10 százalék tehetség. Az elefántnak, ennek az egynek minden megvolt. Jobb, ha nem értesz hozzá, reggeli, ebéd, vacsora és közte semmi, ahogy milliók élnek. Attól még lehetsz valaki.


Részlet. Az interjút Wehner Tibor készítette 2001-ben.

Sámánok	Apokalipszis