Nehéz elhinnem, hogy 2005-től már a hetvenedik életévemet taposom, pedig ha belenézek a tükörbe, igazán nem áltathatom magam: gyérülő, ősz hajam, a szemem körül egyre mélyülő lövészárkok, mind-mind az elmúlt csaknem hetven év csatáiról tanúskodnak. Ha megkérdik, hogyan lettem pszichológus, azt szoktam válaszolni: szüleim orvosnak szántak, én irodalomtanárnak készültem, szükség volt arra, hogy valamilyen elfogadható kompromisszumot találjunk. Az igazság azonban az, hogy 1954-ben – amikor érettségiztem – nem vettek fel az Orvostudományi Egyetemre, és utána 1957-ig, bárhová jelentkeztem, mindenhol elutasítottak. Bár akkoriban édesapám tisztviselőként dolgozott a Tankönyvkiadónál, eredeti szakmája villanyszerelő volt, így a származásom miatt tulajdonképpen fel is vehettek volna. Mivel – így visszagondolva – feltűnően ostoba sem lehettem, arra gyanakszom: talán a stílusom nem tetszett az akkori idők vizsgabizottságainak. (Az egyik ilyen bizottság ifjú tagja, aki évekkel később jó barátom lett, mesélte, hogy amikor jól sikerült felvételim után kiléptem az ajtón, az elnök csak annyit mondott: „Ez egy dandy; soha nem fog tanítani.”) Meg aztán a nevem se tetszett. Amikor az egyik elutasításom után (már nem tudom, melyik volt, hiszen ezek évente, „menetrendszerűen” ismétlődtek) apám meghallgatást kért a művelődésügyi minisztertől, a miniszter úr csak ennyit mondott neki: „Nézze, a Ranschburgokból elég volt egy is. Tanuljon valami szakmát a fia!” Ranschburg Pál ugyanis a háború előtti hazai és nemzetközi pszichiátriai élet egyik kimagasló egyénisége volt – rokonságunk azonban mindmáig nem tisztázott. Vannak családi legendák, melyek egyértelműen a rokonságról szólnak, és egyes genealógiai feltételezések, melyek szerint a Ranschburgok egyik erdélyi ágából származom (apám ugyanis Zilahon született), biztosan azonban csak annyit állíthatok: vezetéknevemből soha, semmiféle előnyöm nem származott – hátrányom annál inkább. Ennek ellenére mindig készséggel vállaltam vezetéknevemet, és megtisztelőnek éreztem az asszociációt, melyet bemutatkozásom az átlagosnál tájékozottabb emberekben óhatatlanul kiváltott.
A Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán eltöltött négy évem – 1957–1961 – olyan élményekkel ajándékozott meg, melyek mindmáig szakmai és magánéletem legfontosabb forrásai. Mindenekelőtt nagyszerű, tudományuknak és az oktatásnak egyaránt elkötelezett tanáraim voltak (Bárczi Gusztáv, Kanizsai Dezső, Kozmucza Flóra, Földes Éva, Kun Miklós, Horváth László), akik hozzásegítettek ahhoz, hogy szakmámra – a fejlődés- és klinikai pszichológiára – rátaláljak. Közöttük kell megemlítenem azokat a csodálatos idős hölgyeket is (Vázsonyi Ibolyát, Gleinman Annát, P. Lieberman Lucyt, György Júliát), akiktől, bár nem dolgoztak a felsőoktatásban, kiképző analízisben, magánórákon és minden lehetséges módon igyekeztem elsajátítani a pszichoanalízis, a fejlődéslélektan, a klinikai diagnosztika és gyakorlat alapjait. Ugyanakkor a főiskolán váltam tagjává egy olyan – fiatal oktatókból és felsőbb éves hallgatókból összeálló – baráti körnek is, melynek hatása döntő szerepet játszott szakmai és emberi világképem alakulásában. Közülük csak azokat említem név szerint, akik már nem élnek: Montágh Imre és Palotás Gábor, a később hírnevessé vált logopédusok tartoztak ebbe a körbe, és Illyés Sándor, az ELTE néhány éve elhunyt professzora. Elmélyült beszélgetésekre, heves vitákra, nyelvi játékokra, bridzspartikra emlékszem ezekből az időkből, és persze életem első, boldogítóan fájdalmas szerelmére is…
Szakmai életemben ettől kezdve alig van valami említésre méltó. 1961-ben felvettek az ELTE esti tagozatának pszichológia–magyar szakára, és – egy rövid kitérő után – 1965-ben már a pszichológiai tanszék adjunktusa voltam. Doktoráltam, a tudomány kandidátusa lettem, írtam és tanítottam, ahogy illik. Azért megházasodni sem felejtettem el: közel harmincegy évesen egy tizennyolc esztendős „csitrit” vettem feleségül, akivel nemrég ünnepeltük házasságkötésünk 38. évfordulóját. Három gyermekünk van, és – egyelőre – négy unokánk. 1977-től 1994-ig a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézete fejlődéslélektani osztályának vezetője voltam, 1975 és 1980 között a Magyar Pszichológiai Társaság főtitkára. Rengeteg cikket és tanulmányt, sok könyvet írtam, melyek közül néhány idegen nyelven is sikeresnek bizonyult. Egyik – A világ megismerése óvodáskorban – éppen az idén jelent meg japánul, és most, amikor ezeket a sorokat írom, Tokióba készülök, ahol rövidesen négy előadást kell tartanom könyvem témaköreiből.
1995-ig szinte minden sikerült nekem – most veszem észre, hogy televíziós sorozataimról, amelyeket nagyon szerettem, el is felejtettem írni –, a rákövetkező évben azonban csaknem összeomlott szakmai életem. Személyes – de szigorúan szakmai hátterű – konfliktusaimról nem kívánok most beszámolni; elég annyi, hogy kértem a nyugdíjazásomat, és mindent hátrahagyva a családomhoz menekültem. Néhány évig egész jól bírtam. Gyerekekkel foglalkoztam, előadói meghívásoknak tettem eleget, könyvet írtam, és az Anyaotthonban, ahol az alapítvány kuratóriumának elnöke vagyok, otthonaikból kiűzött anyukák (és gyermekeik) lelki egyensúlyát próbáltam helyreállítani. 2000-ben azonban nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és elfogadtam a szolnoki főiskola meghívását. Azóta itt tanítok, és a „tanítás közegében” igazán jól érzem magam. Az út sem túlságosan hosszú Budapestről; a zuglói állomásról másfél óra alatt Szolnokra érek, és gyanítom, hogy visszafelé is csak lelkileg érzem hosszabbnak az utazást. Lassan hetvenéves leszek, de mégis úgy érzem: nincs még vége. Annyi tervem, annyi mondanivalóm van! Most éppen a családon belüli erőszakról írok könyvet, mégis azt hiszem: igazán a katedrán érzem jól magam. Negyven éve tanítok, de most is, minden előadásom alkalmával erős lámpaláz gyötör. A hallgatók előtt azonban – úgy érzem – szárnyakat kapok: rendre vonulnak fel a gondolataim, és kopogtat, szót kér valamennyi. Gyerekekről, családokról, a fejlődés és a nevelés pszichológiai kérdéseiről szeretek – és szeretnék még – beszélni, négy évtized szakmai tapasztalatait mind-mind megosztani azokkal a generációkkal, amelyek éppen beállni készülnek a csatasorba.
