A pesthidegkúti általános iskolai évek után, 1954-ben érettségiztem a budai II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban. Kétesztendei sorkatonai szolgálatom után a Vízügyi Tervező Vállalathoz kerültem, ahol szerkesztői, majd tervezői munkakörben dolgoztam. Időközben a Budapesti Műszaki Egyetem főiskolai karán diplomáztam vízellátási és csatornázási üzemmérnökként.
1964 óta jelennek meg verseim, elbeszéléseim és tanulmányaim. Az Írószövetségnek – Lakatos István ajánlására – 1995 óta vagyok tagja.
Harminckét év után, 1991 márciusában elhagyva a műszaki pályát, az akkor induló Új Magyarország napilap rovatvezetője lettem. 1998–1999 között a Magyar Ezredforduló című kulturális folyóiratot szerkesztettem, az 1999–2001 közötti időszakban a Környezetvédelmi Minisztériumban voltam sajtószakértő. Írásaim az elmúlt évtizedekben az Alföld, Kortárs, Magyar Napló, Polisz, Magyarok, Magyar Nemzet, Négy Évszak (Abody Béla lapja), Új Magyarország, Kis Újság stb. folyóiratokban, lapokban jelentek meg.
Érlelődésem korai éveire visszatekintve, néhány meghatározó személyiségre gondolok. Németh László észrevétele szerint egy pedagógusegyéniség egy egész iskolát megválthat. Ennek a megváltásnak az örömét én is nemegyszer érzékelhettem. Pesthidegkúton Hegyaljai György református lelkésztől olyan könyveket kaptam, amelyekből elég volt egy-egy mondat ahhoz, hogy világlátásomat meghatározza. Németh László A minőség forradalma című tanulmánykötetében tizenhat éves koromban olvastam Sztálinról: „Sztálin a legnagyobb skolasztikus. Minden megállapítására a Lenin-idézet vörös pecsétjét üti.” Rendkívül tömör mondat ez, és minden lényeges benne van! De kaptam egy másik alapkönyvet is, Kodolányi János Zárt tárgyalás című, 1943-ban megjelent könyvét, amelyben lényegi meghatározását adja mind a nemzetiszocializmusnak, mind pedig a kommunizmusnak.
Csodálatos tanáraim voltak a Rákóczi gimnáziumban is; a filozófus Rőczey János és Baránszky-Jób László esztéta, aki gyakran idézgette Babits Babona, varázslat című verséből, hogy „Nem szánom én az ostobát, / kinek üres a mennyek boltja. / Ki méltó látni a csodát, / az a csodát magában hordja.” Aőszakolt álesztétikai szempontokat nem lehet elfogadni. Az igazi művészet titka a metafizikában rejlik. Nem lehet kívülről, politikai szempontok alapján meghatározni, hogy mi a tökéletes, mi a szép. Minden külső körülménynél lényegesebb az az irányultság, ami az alkotót tehetsége kibontakozása felé viszi. Amikor negyvenöt évvel ezelőtt elolvastam Várkonyi Nándor Sziriát oszlopai című könyvét és Kodolányi János Vízöntő című Gilgames-regényét, azonnal elhatároztam, hogy lefordítom a Gilgames-eposzt. Gilgames története a szemléletemre is hatott. Többek között rá kellett jönnöm arra is, hogy milyen nehezen vagy talán egyáltalán nem értjük a régieket. Gilgames megszerzi az örök élet növényét. Elindul visszafelé Urukba, hogy népével megossza a halhatatlanságot, ám, miközben fürdik egy tóban, odakúszik a kígyó a parton hagyott növényhez, és elnyeli azt. Gilgames elveszti a halhatatlanságot. Sok éven keresztül gondolkodtam azon, hogy miért kellett elvesztenie, mígnem rájöttem. Más dolog beavatottnak lenni és megint más tanítványnak lenni. A beavatottságot – kellő adottsággal – meg lehet szerezni, de az oszthatatlan, itt a szellemi rangkülönbség lényege! Eposzfordításom teljes anyaga a Kláris folyóiratban jelent meg folytatásokban az elmúlt esztendőben, önálló kötetben hamarosan a Tertia Kiadónál láthat napvilágot.
Megjelent könyveim: Napfogyatkozás (Versek), 1986; Orpheus Apollónhoz – Gilgames (Versek, műfordítások), 1994; Szemben Lukács György szobrával (Közszolgálati írások), 1996; A volgai lovastól az eltévedt lovasig (Irodalmi, színházi, kultúrtörténeti tanulmányok), 2001.
