A kincs, ha van. Valahol ott kezdődik, hogy az ember húszéves, húszéves sincs, és kiütik a kezéből a tollat. Mint az égő gyufát a gyerek kezéből. A fenekére is rávernek. Megjelölik… Hoppá! Hiszen csak verseket írtam. Hogy van ez? Megpróbál újra meg újra a végére járni. Megszenvedi, megrágja ezerszer. Átteszi másik síkba. Meg kell valósulni. Meg akar valósulni, most már „azért is”! Közben évek, évtizedek. Mondhatná: szerencsére. A vers se, a világ se, semmi sem ugyanaz már. Csak valahol, nagyon mélyen, csak benne van ott az a kőhegy, az a vasbánya, ami. Ahhoz van kikötve az egész.
Rég tudja már, hogy akkor szabad, ha fölszabadítja önmagát. Ha maga húzza meg a határokat, maga nevezi meg a növényeket, az állatokat, a hazát, a határtalant. Aztán már csak el kell hitetni. Hogy itt és most, a „mindenségben egyszer”, magyar nyelven ez az érvényes. Ez is érvényes.
Egyszemélyes párt – mondhatná, aki aktualizál. De hát akkor minek? Mire föl? Nos, ez az! A kincs, ha van, ide van elásva. Keresik, nem találják. Erről, az egyedülvalóságról, a kereséséről, az örömről és a gyötrelemről, a sejtelemről, ami közben van, erről elmondani valamit. Ami ráadásul az eleje és a vége, az élet és a halál, a porszem és a végtelen.
De hát kinek, amikor…? Nos, ilyen kérdés nincs, nem lehet. Ha van, akkor az egy másik dimenzió. Ott azt is föl lehetne tenni, hogy mi értelme volt, mi van? Hogy közben az élet is, a század is, az évezred is… S hogy mennyi fontosabb, látványosabb, sikeresebb… S hogy ha már költő, miért nem próféta, miért nem vezér, miért nem afféle? – Nos, ez a dimenzió nem az. Ez valahol, a sokadik verseskönyv (könyv) után is ott van, ott lüktet, terpeszkedik („terjeszkedik”), ahol elkezdődött. Ahol a kéz, a „toll” mozgását a közeli és a távoli, az örök és az éppen most, az „adott pillanat” gyújtópontja (kicsit mindig az ösztön) határozza meg. Most például (mindennek ellenére) a szabad levegővétel, a Csokonait (és Vörösmartyt) idéző remény (a „csalfa, vak remény”). A bizakodás, nemcsak a történelmi helyzetben, hanem az emberi egymásra utaltságban (csoport-tudatban?, -kényszerűségben?), kíváncsiságban. Az olvasó emberben is. Akkor is… Azért is…
Első verseim csurgói gimnazista koromban, 1953-ban jelentek meg a pécsi Dunántúl című folyóiratban. Az érettségi utáni évben, 1955-ben versekért, „államrend elleni izgatás” vádjával nyolc hónapi börtönre ítélt a kaposvári megyei bíróság. A letartóztatáskor töröltek a főiskoláról, ahová éppen fölvettek, s a börtön után évekig paraszt, napszámos voltam szülőfalumban. 1959-től segédkönyvtárosként dolgoztam Nagyatádon, majd 1965-től 1996-ig könyvtárosként Pécsett. Priuszom miatt csak később, munka mellett végezhettem el a főiskolát, majd az egyetemet, s költői indulásom is eltolódott. Első verseskönyvem, a Fák felvonulása 1972-ben látott napvilágot. 1975-től a Jelenkor szerkesztőségének tagja, 1999-től főmunkatársa vagyok. Tizennégy verseskönyvem, négy prózakötetem s egy gyerekverskötetem jelent meg.
Fontosabb könyveim: Tárgyak ideje (Magvető, 1981), Hóból a lábnyom. Válogatott és új versek (Magvető, 1985), Priusz (Századvég, 1994), Három az ötödiken. 243 szonett (Magvető, 1995), Deszkatavasz (Jelenkor, 1998), Válogatott versek (Unikornis, 1999), Februári kés (Magvető, 2000), Valahol, valami (Magvető, 2003), Háromkák. 243 haiku (Magvető, 2004)
Fontosabb díjaim: József Attila-díj (1982), Év Könyve (1986), Graves-díj (1989), Weöres Sándor-díj (1993), Magyar Köztársaság Babérkoszorúja (1997), Kossuth-díj (2004). 1998-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja és a Digitális Irodalmi Akadémia tagja vagyok.
