Életem első napján édesapámtól egy nagy Mikulást kaptam.
Végzettségem szerint szövöttanyag-tervező művész vagyok. Tevékenységem legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy különböző színű, minőségű fonalakból hoztam létre szövedéket, lehetőleg úgy, hogy az szépséget, harmóniát sugározzon. Ezúton megkísérlem életem szövetét visszabontani és az azt alkotó szálakat kibogozni, melyek eddigre már egymást átfonó, bonyolult rendszerré váltak.
Apai ágon felvidéki tisztviselőktől, Nagyanyám révén művelt értelmiségiektől (premontrei tanárok, tanítók) származom.
Anyai nagyapám vendéglős, nagykereskedő, Nagyanyám Párkányból, Esztergomból ered, kispolgári családból.
Egész életemen végigfut az a „fényes szál”, amit apai Nagynéném emléke jelent, aki zongoraművész volt, és hozzánk járt naponta gyakorolni. Rajta keresztül vált mindennapjaim részévé a zene.
Édesapám gépészmérnök volt. Munkáját szenvedélyesen szerette, és elsősorban találmányainak, ötleteinek megvalósítása hajtotta, és csak másodsorban az egyéb szempontok. Fiatalkorára már egy kisebb gyár tulajdonosa volt Bicskén, melyet a maga erejéből, szorgalmából hozott létre.
Ebből a munkaszeretetből, elkötelezettségből jutott nekem is valamennyi, ez az örökség volt életem motorja.
A falun kívül laktunk a dombtetőn, egy háromholdas park közepén lévő tehetős villában, ami Apám premontrei nagybátyjától eredt. Négyen vagyunk testvérek.
Szigorú fegyelemben, de biztonságos nyugalomban nevelkedtem testvéreimmel. Ezt a békét, nyugalmat a háború megzavarta. Három felpakolt autóval Nyugatra menekültünk.
Az eddigi könnyed, színes szálakhoz sötét, durva fonalak vegyültek. A hosszú, viszontagságos út során sok borzalommal találkoztam. Majd megint szép színek következtek a Passau melletti kis faluban töltött egy évvel. Itt ismerkedtem meg a paraszti világ természetességével, az egymásba fonódó szükségszerűségek megnyugtató ritmusával.
Hazatérésünk után Bicskén jártam általános iskolába. Iskolai társaimon keresztül más kultúrákkal is szembesültem, melyeknek elfogadását, értékelését szüleim nagyon fontosnak tartották.
Származásom miatt állami gimnáziumba nem jelentkezhettem, ezért az akkor még református Baar-Madas gimnázium bentlakója lettem. Rendkívüli tanáraim (például Bibó Istvánné) és jó képességű tanulótársaim mellett először kellett komoly erőfeszítéssel tanulnom a beilleszkedésért és a jó eredményért. 1949 elejétől az államosítás fenyegetettsége miatt Apám megpróbálta pénzét menteni, és ekkor vásárolt Tihanyban a vízhez közel egy kis házat és egy vitorlást. Hihetetlen nagy ajándékot kaptunk ezzel mi, gyerekek. A bicskei elszigeteltségből egy csodás világra nyitott kaput. Nemcsak a víz iránti ősi vonzódásomat élhettem ki, hanem az új barátok, ismerősök révén fényes, színes, tarka szálakkal gazdagodott életem szövete. 1949 decemberében az államosítás bekövetkezett, majd Apám letartóztatása. 1952-ben a Baar-Madas megszűnése. Életünk egyensúlyozása Édesanyámra hárult, aki ugyan minden nagyobb megrázkódtatástól megvédett minket, de ezek az élmények mégis komoly nyomokat hagytak.
1954-ben érettségiztem a Veres Pálné Gimnáziumban. Az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, és elsőre felvettek, ma se tudom, hogyan. Ez volt eddigi életem legboldogabb időszaka. A felvételi utáni tihanyi nyár sok-sok tervvel, szórakozással, szerelemmel. Későbbi férjem tihanyi barátom volt.
A főiskolai évek szépek és gondtalanok voltak. Schubert Ernő növendéke voltam. A szakmai feladatok, a hozzájuk kapcsolódó tanulnivalók, a különböző kulturális élmények tökéletesen kitöltötték életemet. Ekkor szövődtek azok a rétegek, amelyek későbbi pályámat megalapozták.
1956 őszén mindnyájan részt vettünk abban a forrongásban, amely október 23-ához vezetett. A forradalom különböző eseményeit már ketten éltük végig férjemmel, 1956-ban házasodtunk össze. 1959-ben a diplomám megszerzése után a Lóden Posztógyárba helyeztek, felsőbb utasításra. Tervezőként nem alkalmaztak, fizikai munkát végeztem. Akkor ezt elkeseredéssel vettem tudomásul, de az ott szerzett ipari tapasztalatok nélkülözhetetlen részévé váltak munkámnak, a mai napig.
1961-ben született fiam, Gábor, aki amellett, hogy sikeres építőmérnök, híres vitorlázó is lett, nem véletlenül.
Több kitérő után 1960-tól az Iparművészeti Vállalathoz kerültem tervezőnek. Ideális munkakörülmények között, kitűnő kollégákkal dolgoztam, kötetlen munkaidőben.
Jacqurd-szöveteket terveztem, olyan textileket, amelyekben a különféle fonalak a legkomplikáltabb módon kereszteződhetnek, bujkálhatnak egymás alatt, eltűnnek, majd előjönnek, bonyolult mintákat alkotva. Ennek analógiájaként gondoltam arra, hogy életünk is hasonló módon szövődik a különféle hatások, élmények fonalaiból, ilyen-olyan mintájú, struktúrájú, minőségű szövetté.
A tervezői tevékenység mellett 1976-tól tanítottam az Iparművészeti Főiskolán. A tanítás állandó felfrissülést, eleven kapcsolatot jelentett az újabb generációkkal, és több szép emberi kapcsolatot is.
Mindezek mellett kiállításokon is szerepeltem egyedi munkákkal, melyeket otthon készítettem.
Jelentősebbek: 1978, Dorottya Galéria, textilbiennálék 1970-től, képcsarnoki kiállítások az ország legtöbb nagyvárosában stb. Nyugdíjba vonulásom után (1992) vettem két kézi szövőszéket, amelyeken azt csinálhatom, amire talán egész életemben vágytam. Szinte a két kezemmel, a legősibb módon készítek szöveteket az általam választott színű, minőségű anyagokból. Főleg leheletvékony kelméket szövök, ami külön gyönyörűséget okoz, mert rákényszerít, hogy finom, kis gesztusokkal fejezzem ki magam. Ezekből az újabb munkáimból 1998-ban volt önálló kiállításom a Vigadó Galériában. 1999-ben, majd 2000-ben Formatervezési Nívódíjban részesültem. 2004 márciusban, munkásságom elismeréséért Ferenczy Noémi-díjat kaptam.
Kérem a Jóistent, hogy adjon még egészséget, erőt ahhoz, hogy a még bennem lévő sok-sok elképzelést meg tudjam valósítani. Szeretném, hogy ezen a testközeli kapcsolaton keresztül, ahogy textiljeimet készítem, munkáim életem szövetének is képévé váljanak.
