Ennyi az élet… Hetven év, évenként egy sor. Mivel az első tíz évben csak egy világháborút éltem át, és azt hiszem, a mi korosztályunk az utolsó, amelyiknek valós emlékei vannak erről az eseményről, nem pazarolok rá tíz sort sem, mert csak azt érném el vele, hogy minden kortársam azt mondaná, nem is úgy volt…
A második tíz év legnagyobb eseménye számomra annak a felismerése volt, hogy a szocializmus csak akkor és ott épül fel, ahol és amikor nem csapják egymás orrára a lengőajtót az emberek. Az éppen átélt szocializmus építése nem felelt meg ennek a követelménynek, így ha erről írnék, kortársaim azt mondhatnák, nem is úgy volt… Sajnos a jelenkor, amelyben élünk, sem felel meg ennek a követelménynek, így kérdéses, elfogadnák-e kortársaim, ha megírnám, milyen korban élünk…
A következő tíz évem 1956-ban kezdődött. Életem legnagyobb eseményét, élményét éltem át, de erről sem írhatnék tíz sort, mert kortársaim azt mondhatnák: nem is úgy volt… Pedig úgy volt, ahogyan átéltem, akár forradalomnak, akár ellenforradalomnak, akár népfelkelésnek, akár októberi sajnálatos esményeknek minősítették. 1957-ben, amíg szünetelt az egyetem, elolvastam Deák Ferenc és Kossuth Lajos vitáját a kiegyezésről, és arra a következtetésre jutottam, hogy – Deák érveit adaptálva – most egy második kiegyezést élünk át, csak arra kell vigyáznunk, hogy időben lépjünk tovább, még mielőtt kifulladva visszájára fordul a kiegyezés. Minden igyekezetemmel szerettem volna elősegíteni a sikert. 1964-ben tanulmányt írtam a marxizmus megreformálására, de ez soha meg nem jelent, még dolgozatként sem tudtam elhelyezni a Politikai Főiskola könyvtárában. (Ezért van csak jogi diplomám, és nincs a Politikai Főiskola elvégzését bizonyító is.) Ez azonban már az ötödik évtizedben történt. A hatodikban viszont egyértelművé lett, hogy a politikusok nem vették észre, mikorra és hogyan fulladt ki a kiegyezés, de ezúttal szerencsénk volt, mert békésen lezajlott a rendszerváltozás.
A harmadikban megnősültem – mára öt gyermekem és tíz unokám van –, és kezdtem újságíró lenni. Ezt a szép hivatást olyan mélyről kezdtem, hogy aki nálam lejjebb rajtolt, az egy faliújságnak lehetett külső munkatársa.
Törzsgárdataggá csak életem ötödik évtizedében lettem a Magyar Televíziónál, amely egyébként tizedik munkahelyem volt. Még külső munkatársként kezdtem el a Rólad van szó! műsorsorozatot, amelynek első nívódíjamat köszönhettem és azt hogy máig felismernek az akkori nézők. (Csak az hal meg, akit elfelejtenek… Mivel még emlékeznek rám, élek, immár hetvenedik évem ellenére is.) Ezen a hat évig tartó sorozaton kívül is készítettem sok bemutatott és kevesebb be nem mutatott tévé- – főképpen dokumentum- – műsort, megjelentek nevelési tárgyú könyveim, sőt utóbb már szépirodalomra is vállalkoztam. Azt hiszem, még hetven évet kellene talán élnem, hogy megérjem egyik színművem bemutatását. (De ezek a könyvek legalább a könyvtárakban megtalálhatók, nem úgy, mint a marxizmust reformáló tanulmányom.) A Magyar Televízióból – ahol eddigi életem harmadánál több időt töltöttem el – életmű-nívódíjjal mentem nyugdíjba. Most az újságírói etikáért, európai szemléletű újságírásért szorgoskodom, abban a reményben, hogy érdemes, bár „talán az élet, munkáinkért, nem fog fizetni semmivel”.
A vénséggel együtt jár, hogy az ember könnyen meghatódik. Én is meghatódtam, amikor azt olvashattam, hogy a tiszteletre méltó Napút „jelesei” közé sorolt.
Az én számítógépemen magántörténelmem nem tesz ki hetven sort. A rövidséggel talán meghálálhatom a Napút jóleső figyelmességét.
