Történelmi sorsfordulatoktól terhes, egyéni és közösségi megpróbáltatásokban bővelkedő évszázadban születtünk. Én egy magyar–román lakosú erdélyi faluban, a Szilágy (egykor Kolozs) megyei Középlakon. Nem messze Kós Károly híres sztánai „Varjúvárá”-tól, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról lehet beszélni egy olyan (egyébként a környék központjának tekinthető) falu esetében, ahova nem jár vonat, s ahova annak idején ritkán tévedt egy-egy autóbusz.
A négy elemi és a református templomi énekek jelentették az első „útravalót”. S mert több iskolai osztály már nem volt a falunkban, egy szál tanító segítségével „magántanulóként” próbáltam eligazodni a könyvekben nem bővelkedő szűkebb világomban. (Az év végi kolozsvári számonkérésen nem vallottam ugyan szégyent, de kiderült, hogy két tantárgy is „kimaradt” az órarendemből.)
Németh Lászlót parafrazálva: a szekerek velem is elindultak a következő szeptemberben – a közeli Bánffyhunyadra. Itt már a bentlakásunkra illett a „magán” jelző. A valamikor jobb napokat látott Böske néni ugyanis a változó világban kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában – csak hogy megélhessen.
Középiskolai éveim (1949–1952) színhelye, Kolozsvár – Mátyás király főtéri szobrával, patinás iskolaépületeivel, templomaival, a Házsongárdi temetővel – megéreztetett valamit a tovatűnt idők hangulatából, kőbe vésett múltunkból, kultúránkból.
Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Egyetem előttem is kitárja kapuját. Úgy is lett: 1953 és 1958 között – patetikusan szólva – szellemi otthonommá vált az akkor nyolcéves intézmény. Persze nem kell mondanom, hogy a korszak mit és milyen módon „kínálta” hétszáz éves irodalmunkat. Mint ahogy az sem titok, hogy jelentős alkotók egész sorát egyáltalán nem is „kínálta”. Mégis ez az öt év készített fel arra, hogy magyar nyelvet és irodalmat taníthassak. Úgy is mondhatnám: az egyetemi évek jelentették a magvetést. (Ma, az idő távlatából talán jobban értjük 1956-ot – akkor, fiatalon inkább éreztük, megéltük a történelem sodrását.)
Az egyetem elvégzése után egy fél évig Erdély egyik rangos középiskolájában, a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumban tanítottam magyar irodalmat. (Az iskolának abban az időben már nem volt neve, csak száma.) Aztán 1959 februárjában az utolsó heteit élő Bolyai Egyetem magyar irodalomtudományi tanszékén új lehetőség adódott számomra is. Visszatekintve elmondhatom: szerencsés fordulata életemnek, történhetett volna másképpen is.
Azóta folyamatosan itt, azaz az új egyetem, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalomtudományi tanszékén dolgozom. 1994-től professzorként.
Mondhatni, a magyar irodalom csaknem valamennyi korszakával foglalkoztam valamilyenképpen, olykor kényszerhelyzet folytán. Az utóbbi évtizedekben a XIX. század második felének irodalmát adtam elő, időnként ki-kirándulva a XX. századba is. Természetesen érdekeltek és érdekelnek az egységes magyar irodalom erdélyi kötődései, hagyományai, klasszikusaink itteni utóélete, s persze az erdélyi magyar irodalom mai értékei is. Az 1970-ben megvédett doktori értekezésemet a XIX. század végi Kolozsvár szellemi életéről írtam.
Négy évig (1996–2000) a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese voltam, 1997 óta doktorátusi dolgozatokat irányítok magyar irodalomból, 2003-tól pedig mint konzultáns professzor végzem ezt a munkát. Ezzel párhuzamosan a 2004-ben akkreditált nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen – az egyetem professzoraként – magyar művelődést, kultúrát, irodalmat tanítok. (Ugyanitt a Bölcsészettudományi Kar dékánja is vagyok.)
Tagja vagyok több erdélyi és magyarországi tudományos egyesületnek, társaságnak, szerkesztője különböző szakfolyóiratoknak. A Madách Irodalmi Társaság Madách Imre-díjjal tüntetett ki (2000), soraiba fogadott az MTA köztestülete (2000), legutóbb pedig a Magyar Professzorok Világtanácsa a Pro Universitate et Scientia kitüntetést adományozta számomra (2003).
Természetesen ezek az évszámok, száraz adatok legfeljebb útjelzők. Az eltelt évtizedek értelme inkább a számok mögött keresendő: egyetemi (és nem egyetemi) előadásaimban, közleményeimben, köteteimben.
Könyvet írtam Petőfiről, Aranyról, Madáchról, Mikszáthról, Peteleiről, Adyról, Krúdyról, a kolozsvári szellemi élet múltjáról, irodalomtörténeti kézikönyveket adtam ki egyetemi hallgatók, tankönyveket középiskolások részére. Magyar írók műveit rendeztem sajtó alá, láttam el kísérő szöveggel.
Remélem, az elkövetkező évek tartogatnak még számomra búvárkodnivalót.
