Magyarságtudatom családfámból és nemzeti büszkeségből; világlátásom otthonról hozott elvekből és sorsfordulók tapasztalataiból következik. Újságírói pályámat pedig annak köszönöm, hogy hová születtem. Valós és (most már jól tudom) vélt igazságok gyógyíthatatlan közterjesztési vágyát nem kis részben apám génjeiből örököltem: Dernői Kocsis László négy és fél évtizeden keresztül dolgozott hírlapíróként, s haláláig töltötte belém az „újságírói elmeállapot” semmi mással nem helyettesíthető szépségének és felelősségének hitét.
Tipikus magyar vagyok. Már apai nagyapám is a Kocsis nevet viselte, a Krasznahorka büszke vára melletti, zömmel magyarok lakta Dernőn – nagy adag szlovák vérrel az ereiben. Nagyanyám ugyanott tősgyökeres magyar volt Dobos névvel. Anyai nagyanyám Deutsch nevű német keresztény őseit a Habsburgok telepítették hozzánk, férje pedig dr. Klein József, a hite tanításában mindmáig kötelező irodalomnak számító gödöllői tudós főrabbi lett, aki haláláig (1928) bejáratos volt az ottani kastélyba Ferenc Józsefhez, majd Horthyhoz. Mind a négyen magyarnak vallották magukat írásban és szóban, már akkor úgy, ahogyan később Illyés Gyula oly pontosan megfogalmazta.
A világlátásom eredete és alakulása ennél bonyolultabb. Ritka szerencsém, hogy gyermekkoromban családi legendáriumunk része volt Móricz Zsigmond. S, már nemcsak gyerekként, olyan emberekkel találkozhattam, mint Kodály Zoltán, Németh László, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Szabó Pál, az általam a műveltség csúcstartóiként tisztelt Füst Milán és Kárpáti Aurél, a szívprofesszor Haynal Imre, a politikusok közül Kovács Béla (vele interjút is készíthettem röviddel szovjetunióbeli raboskodása után, 1956 szeptemberében), Tildy Zoltán, Dobi István, Ortutay Gyula, Bognár József, Kádár János. Mind hatottak rám. Az utóbbi főként akkor, amikor az oly izgalmas hetvenes évek első felében – mindmáig nem tudom, pontosan miért – a párt sajtóirányításában kaptam munkát, három emelettel az ország első emberének dolgozószobája felett. Közel hozzá, vagy így is beláthatatlan távolságban az általa hozott döntésektől?
Apám mindenkor balról nézte a világot (kommunista sose volt), s tudatosan velem is ilyen irányból nézette. Formálódásomat alaposan megtámogatta két nyilas házkutatás 1944 végén (kilencéves voltam) – 1945 tehát számomra nem is lehetett más, mint felszabadulás. Az persze gubancokat hagyott 14-15 éves fejemben, hogy később az ÁVH is éppen kétszer járt nálunk, s vitte magával apámat, azzal vádolva, hogy angol kém, bár a valódi magyarázat alighanem a harmincas évek elejéig visszavezethető töretlen kisgazda-kötődése lehetett.
A folytatásban azonban erősebb volt a hitem, hogy az a jó, ami a többségnek jó és csak viszonylag keveseknek rossz. S én hittem: abban, ami velem és körülöttem évtizedeken át a kis Magyarországban – a világháborúban győztes „nagyok” által eleve szűknek szánt korlátok lehetőségei közé kötözve – történt, mérhetetlenül több volt a jó, mint az ellenkezője. Igazam volt vagy sem? Világképem végeredménye mindenképpen az, hogy számomra ma már csak magamban kiérlelt igazságok léteznek. Egyszemélyes pártként zárom le az életemet. De a saját igazságaimat most is baloldalt – s olykor kicsit liberálisan – vélem megtalálni.
Bejárt utam egyértelműen újságírói. Mesterem Mihályfi Ernő volt, az egyetemen professzoromként, 1957–65-ig pedig a Magyar Nemzet főszerkesztői szobájából; s tanítóim azok az azóta halhatatlanná vált nagyok, akikkel abban a szerkesztőségben együtt dolgozhattam. Pályám fő irányát pedig Barcs Sándor és az MTI szabta meg. Tizenhárom éven át voltam külföldi tudósító: Pekingben, ahol Mao kulturális forradalma legmélyebb bugyrairól hazajelentő szemtanú lettem; Kínából kiutasítva Phenjanban (ahol feleségemnek szakmai szeretettel, de gorkiji drámába illő körülmények között segítették világra hozni a lányunkat, én meg könyvet írtam Koreáról, amelyet a benne szereplő térképek politikai ártalmasságára hivatkozva az ottani hatóságok gyorsan betiltattak itthon). Ezt követően Tito Belgrádjában dolgoztam; s végül Berlinben, amelyből akkor még kettő volt, s – ettől vált igazán munkává ez a munka – egyaránt nekem jutott a kelet és a nyugat. 1981–1987-ig a világ egyetlen angol–német napilapját, a Daily News – Neueste Nachrichtent jegyeztem főszerkesztőként. Ily módon lehettem beszélgetőtársa diplomaták és politikusok sorának, akik nevét máig emlegetik a világban (és egyáltalán nem mellékesen: minket olvasva tette le nyelvvizsgáit a Rigó utcában a fél magyar értelmiség). Rendszert a Képes 7 főszerkesztőjeként és elnök-igazgatójaként váltottam – biztosan vannak még, akik emlékeznek e korszak sajátos magazinjának nemegyszer politikailag is egyedi színeire, tartalmára. Már az „újban”, az Axel Springer „sajtó-világbirodalom” magyarországi sajtóügynökségének, az Europressnek névadó, „keresztapa” főszerkesztő-helyetteseként fejeztem be hivatalosan ezt a valójában befejezhetetlen pályát. S talán ez is jelez valamit önmagamról: publicisztikáim attól kezdve mindig egyetlen felcímet kaptak: Kérdőjelek.
Örök hobbim a bélyeg. Úgy alakult, hogy hat éven át a magyar bélyeggyűjtés elnöke voltam, s ott is nekem jutott a rendszerváltozás. Eközben ihletett meg bennünket, együtt az egyik legismertebb angol filatelistával, Alan Hugginsszal Gorbacsov „közös európai házának” emlékezetes gondolata. Legyen e háznak filatelista klubja is, hirdettük meg, és 1989-ben megszületett (azóta terebélyes fává nőtt) az Európai Bélyeggyújtő Szervezetek Szövetsége, amelynek egyetlen alapító alelnökévé választottak.
Fő életművem azonban – valami mindezektől teljesen eltérően más. Két gyermekem, német irodalom szakot végzett László fiam és újságíró, „koreai” Katalin lányom. Meg három unokám: Attila, Gábor és Andrea. Csak remélni tudom, hogy nekik könnyebb sors jut a miénknél…
