Életem első tizenöt évében akkor is indíttatást kaphattam volna a filozófiára, ha nem lett volna bennem személyes hajlandóság. 1950-ig négy társadalmi rendszer és két idegen megszállás ellentmondásainak és kihívásainak a környezetében éltem. Iskolába pedig egy ötödik, korábbi világ intézményébe jártam: a Debreceni Református Kollégiumba. Így valamelyest védett környezetben nevelkedtem; nem találkoztam olyan emberrel, aki ne ítélte volna el a háborús retorzióként ránk kényszerített kommunista rezsimet, vagy netán marxistának mondta volna magát. Az egyetemi felvételitől kezdve azután egyre sűrűbben zúdult rám a „kurzus”.
Magától értetődő volt, hogy filozófia szakra nem gondolhattam, hiszen csak marxista–leninista ideológiát tanítottak. Ebből persze bőven kijutott mindenkinek, bármit tanult is különben. A „gyakorlatát” elsőéves egyetemistaként tapasztaltam meg. Miután az orvosegyetemi felvételimen a szemem láttára tépték szét demonstratív módon iskolám ajánlását, mondván, hogy ilyen papírral ne számítsak továbbtanulásra, személyes kapcsolatok révén a debreceni egyetem matematika szakára juttattak be. Azért oda, mert ott nem volt ki a létszám. Viszont ígéretet kaptam, hogy két hónap múltán a történelem szakon folytathatom. Ehhez volt kedvem, mert első évben a görög–római világgal foglalkozhattam. Így is lett. Hamarosan baj keveredett azonban. Az első év végén pályamunkát írtam Vergilius politikai nézeteiről, ami miatt politikailag elmarasztaltak: a hivatalos szervek vették a mának szóló üzenetet az egyeduralom akkori kiépítésének történetéből.
Beláttam, hogy gondolkodói szabadsággal nem élhetek, ezért ekkor megfogadtam hozzátartozóim tanácsát, hogy amennyire lehet, keressek ideológiasemleges szakterületet. Ez csak félig-meddig sikerült, mert az orvosegyetem elvégzése után a pszichiátriát választottam. Közben volt ’56 és következményei, ami miatt csak egy isten háta mögötti elfekvő osztályon kaptam állást. Ennek volt előnye is. Az alapoktól kezdve és a gyógyíthatóság határait tapasztalva szerezhettem szakmai ismereteket, emellett pedig volt időm filozófiára és irodalomra. Három és fél év múltán Nyírő Gyulától állást kaptam a budapesti pszichiátriai klinikán, ahol aztán 1984-ben fizetés nélküli szabadságra mentem, hét évig ismételten, mígnem megszüntették az állásomat. Ugyanis 1983-ban Budapesten lett volna a pszichiátriai világkongresszus, aminek megrendezését itthon letiltották (a Szovjetunió kizárása a világszövetségből valószínűsíthető volt a „politikai pszichiátriája”, vagyis a pszichiátriai gulagok miatt), majd a Budapest helyett Bécsben megrendezett világkongresszuson tisztségviselővé választottak. Ezt a hazai tilalom ellenére elfogadtam. Közben aláírtam a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése elleni tiltakozást. A történtek hivatalos következménye az volt, hogy az intézményes munkám egyre szűkebb körre zsugorodott. Voltam viszont 1986–87-ben fél évig vendégprofesszor Amerikában, a Vanderbilt Egyetemen. Ott egy olyan diagnosztikai rendszer angol nyelvű könyvben való megjelentetése volt a munkám, melyet itthon kezdeményeztem és munkatársaimmal magyar nyelven már felvázoltam. Így sok időm maradt arra, hogy a világ folyásával foglalkozzam.
Külső élettörténetemnek ezen a pontján jelzem, ami közleményekben kifejezésre jutva – a tudományos, irodalomkritikai és fotóművészeti publikációkat most mellőzöm – a belső élettörténetre tartozik. Tizenéves koromban, amikor a hatalmak ellen többé-kevésbé védett környezetben éltem, a világ rengéseit leginkább zeneművekben érzékeltem. Bartók-könyvem (1984) ennek a tovább élő tapasztalatnak a filozófiai világfelfogássá kidolgozott összegezése volt. Ebben hozott számomra gondolkodói fordulatot az „amerikai tapasztalat”. Itthon még a nyugati modernizmus volt az elnyomás alatt ellenállásban rejtegetett vagy nyilvánosan a hazug ideológia éppen aktuális változataiban átfestegetett cél, Amerikában viszont az volt napirenden, ami a modernizmus lejártával következik. Az utóbbival foglalkoztam A Posztmodern Amerikában című (Vay Tamás írói néven 1991-ben megjelent) könyvemben, az előbbiekkel, és ami 1990 után belőle ránk következett, A filozófia híg mosléka: Marxizmus ás átfolyásai a Posztmodernbe/posztkommunizmusba két kötetében (1998, 2001), melynek vezérszövegét még 1984–86-ban, kényszerű titokban írtam. Szélesebb perspektívában és történelmi összefüggésbe ágyazva a Korunk filozófiája könyvemben (1992) és további hat kötetemben törekedtem világunk felfogásának kidolgozására. 2001 óta a KJF budapesti intézetében van ennek a munkának intézményes kerete: a Posztmodernológiai Kutatóközpont, melynek alapítására ott lehetőséget kaptam. A szorosabb értelemben vett tudomány mindig fontos volt a filozófia munkálásában, napjainkban fontosabb, mint valaha. Ezért is folytatom a pszichiátriai kutatásokat; kutatócsoportom legközvetlenebb tagjai a Semmelweiss Egyetem Általános Orvosi Kara Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikájához kapcsolnak.
