Kockák életem filmjéből. A 70. esztendőm küszöbén emlékezetemben végigpörgetem életem helyszíneit, hogy a Szerkesztő kívánságának eleget téve, az alig több mint 70 sornyi szöveg Prokrusztész-ágyába kényszeríthessem belőle azt, ami az anyaországi olvasót netán érdekelheti, aki – jobb dolga nem lévén – a magamfajta, szülőföldjén közellenségnek minősített önnekrológjába beleolvas.
Közben meg-megállítom öregkori emlékezésem filmszalagját egy-két villanásnyi időre, hiszen egy esztendő bemutatására csupán egyetlen sort engedélyez „a szerkesztői önkény”.
Nos, egy erdélyi, Kis-Küküllő menti városkában születtem, Dicsőszentmártonban. Apám, ahol jobb napokat látott, a Székelyföldről, Udvarhelyről emigrált ide, mert ott a hatalomnak a húszas-harmincas években nem volt szüksége székely-magyar tisztviselőkre. Ugyanezen ok miatt vált meg Édesanyám Dicsőben a polgármesteri hivatalbeli íróasztalától. Édesapám, aki első világháborús veterán, sőt többször sebesült „tűzharcos” volt, gépkocsigumi-vulkanizálásra adta fejét, majd a gazdasági válság szorításában, születésemkor az üveggyárban helyezkedett el, munkásként. A második világháború kezdetétől erősen forró lett a föld lába alatt: miután a román fasiszták több éjjel családi házunkba törtek, halálra keresvén, visszaóvakodott szülőföldjére, Udvarhelyre. Mi, Édesanyámmal együtt a bécsi döntés után követtük.
Bizalmi és jól fizetett tisztviselői állást kapott Édesapám ebben a színmagyar városban: a népmozgalmi hivatalt vezette 1944 őszéig, amikor a katonai hatóságok kötelességévé tették hivatalának menekítését. Olvasott és lényeglátó ember volt: nem kételkedett a németek vereségében. Hetekig vagonlakók lettünk, majd Édesanyámmal a szombathelyi kórházban maradtunk, Apámnak pedig Tolnanémedibe kellett szállíttatnia hivatalának iratait. Végül mindhárman Zalában, Rédicsen, Anyám egyik plébános unokatestvérénél kötöttünk ki. Menet közben több bombatámadást éltem át Pesten, majd Szombathelyen. Akkor, ott határoztam el, hogy orvos leszek. Rédics határában szerencsém volt közelről megfigyelni egy füstölgő-égő amerikai bombázógépet, melyből az Esterházy-major közelében ugrott ki a személyzet, köztük egy néger is. Miközben az ejtőernyőjükön fityegve ereszkedtek a föld felé, szaporán lövöldöztek géppisztolyaikból felém, átlőve a kezemben vitt tejeskannát. A falu „felszabadítása” is maradandó élményeim közé tartozik: jó szőlőtermés lévén, sok bort tároltak ’45 tavaszán a rédicsi picékben, amelyből a gazdák bőven kínálgatták a német hátvédcsapatot. Aztán derék germán szövetségeseink visszavonulásukkor, köszönetként, gondosan megszórták gyújtólövedékeikkel a többnyire nádfedeles házakból álló falut, amely az áprilisi szélben perceken belül lángba borult. Még égtek „az utolsó csatlós” magyar falu házai, csűrjei, pajtái, mikor diadalmasan bevonult a Vörös Hadsereg. Nyelvtudásom csakhamar jelentősen bővült, az első ruszki szavak a „Dáváj csász!” meg a „barisnya” voltak. Egyébként a felszabadítók szabadrablása mindössze három napig tartott. Nekünk is, a rajtunk levő ruhán kívül, mindenünk odaveszett. A „malenkij robot” örömeiből utóbb részesültek a rédicsi férfiak. A hónapokig tartó hazautazásunk Erdélybe, tehervagonban, ’46 januárjában ért véget.
Székelyudvarhelyen fejeztem be a negyedik elemit, és 1948-ig, iskolánk államosításáig a Római Katolikus Baróti Szabó Dávid Főgimnázium diákja lettem. A kommunista „hőskorszak” éveit kis családunk nagyobb bajok nélkül vészelte át, ugyanis Édesapám – unitárius papfiú lévén, hívő keresztényként – igyekezett megkönnyíteni a gettózásakor a város zsidóságának rettenetes sorsát. És a haláltáborokból hazatértek nem voltak feledékenyek! Persze Édesapámnak – aki felnőtt fővel érte meg Károlyi Mihály meg Kun Béla uralmát – nem voltak illúziói az erdélyi magyarság bolsevista jövőjéről. Nem tört bizalmi állásokra, haláláig szerény jövedelmű, szorgalmas tisztviselőként dolgozott.
Rédicsen, harmadik elemista koromban olvastam az Egri csillagokat. Azóta – máig – könyvmoly lettem. Mivel családi házunknál nem fordultak elő, ponyvát csupán nagydiák koromban olvastam egyet-kettőt, holott otthon senki sem korlátozott olvasmányaim kiválasztásában. Kamaszkoromtól megromlott a bizonyítványom, miközben egyre-másra nyertem az országos irodalmi versenyeket. Ezek mellett sokat sportoltam, fociztam, úsztam meg futottam. Két kiváló osztálytársam lett a legközelebbi barátom, egyikük zenei, a másik pedig matematikai tehetség volt. Egyikünk se lépett be a kommunisták ifjúsági szövetségébe. Az utolsó három középiskolai osztályban egymással rengeteg és színvonalas filozófiát, pszichológiát, természettudományi művet, irodalom- és művészettörténetet, sőt politikai munkákat tanulmányoztunk és vitattunk meg. Magam egy keveset tanultam hegedülni, viszont – a jól zongorázó barátom jóvoltából – előbb a zongoradarabokat, elsősorban a bécsi klasszikusok meg a romantikusok alapműveit ismertem és szerettem meg, majd utána – három esztendeig, medikus koromban – az akkor Marosvásárhelyt játszott szimfonikus repertoárt. Kisebbfajta iskolai szenzációt okoztam azzal, hogy orvosegyetemre jelentkeztem, és ösztöndíjasként föl is vettek. A vásárhelyi medicina első évét tisztes eredménnyel végeztem.
Majd következett 1956 ősze! Medikusként is sok szépirodalmat olvastam, így – október 23-ig – a Csillag meg az Irodalmi Újság valamennyi számát. Persze „Kucsera elvtársék” meg társaik históriája élénken érdekelték orvostanhallgató kollégáimat is… Október végén beválasztottak az akkor alakított Diákszövetség évfolyami vezetőségébe. Jól megtanultam eszperantóul, és naponta tucatszám kaptam a diákotthonba eszperantó kiadványokat a világ minden tájáról, közük például orvosi irodalmat Japánból. A felsőbb évesek javaslatára a Diákszövetség megbízott az eszperantó nyelv tanításával, melyet az addig kötelező orosz helyett is lehetett az évben választani – az angol, francia, német mellett. Volt három párttag szobatársam, akik szerre, bizalmasan fölszólítottak, hogy lépjek be a kommunista ifjúsági szövetségbe. Nem álltam kötélnek. Sőt, még november 2-án, pénteken, azon a diákszövetségi nagygyűlésen, amelyen elvárták tőlünk, orvostanhallgatóktól, hogy kövessük Marosvásárhely bútorgyára meg írószövetsége (Lelkiismeretünk parancsszava) példáját, tehát pártos hévvel bélyegezzük meg „a magyarországi ellenforradalmat”, én inkább beszámoltam arról a tervünkről, hogy néhányan vérünk küldését határoztuk el Budapestre, mégpedig egészségügyi repülőgéppel, amelynek vezetéséhez több felsőéves társunknak jogosítványa volt. Nyomban figyelmeztetett az egyetem (pedagógia-pszichológia végzettségű) függetlenített titkára, Dali Sándor: „Véretek az ellenforradalmárok kezébe kerülhet.” Válaszul – az összegyűltek ovációja közepette – szemébe vágtam: „Te nem érted ezt, elvtárs! Mert számunkra, medikusok számára nincs forradalmár, sem ellenforradalmár, csak vérző ember!” Másnap-harmadnap tele voltak az újságok a magyar nevű erdélyi közéleti szereplők által aláírt, az „ellenforradalmat” megbélyegző szennyiratokkal, az éjszakai utcák pedig hajnalig csikorgó-csörömpölő tankokkal. A diákság számára gyülekezési tilalmat hirdettek, a várost géppisztolyos katonai járőrök rótták. Páll Lajos barátom jóvoltából pontos információim voltak a kolozsvári történésekről. A kolozsvári magyar diákvezérek közül többet már október 25-én letartóztattak. Tudtunk a temesvári diákmegmozdulásokról is. Famíliánk Dicsőből elszármazott barátai, az excipőkereskedő Farkas Bernáték világvevő rádiója révén esténként értesülhettem a pesti, a szuezi és az ENSZ-beli változásokról, melyekről persze beszámoltam kollégáimnak.
Alig fél esztendő múlva pedig, noha addig a politikai tárgyból évfolyamomon a példaképként emlegetett legkiválóbbnak számítottam, a „munkásmozgalom története” diszciplinából egymás után négyszer szigorlatoztattak: elégtelenre! 1957 őszétől folytatódott a kolozsvári diákok, köztük barátaink letartóztatása meg pöre; Illyés Gyula Egy mondatán közel öt esztendőn át rács mögött gondolkodhatott Páll Laji. Ugyan 1958 februárja, Kádár Jánosék odalátogatása előtt a Magyar Autonóm Tartományban, így Marosvásárhelyen csupán egyetlen hadbírósági tárgyalásra került sor, viszont az orvosegyetem hallgatóságának egytizedét útra tették. Nyolc óra alatt el kellett hagyniuk a város területét. Én is a kidobottak listájára kerültem. Talán ez óvott meg a börtöntől? Minderre ráment az egészségem: gyomorfekély meg depresszió kínozott, 52 kilósra fogytam. Az exmatrikulálásom oka felől érdeklődő Édesapámnak az egyetem káderosztályán Pál Gyula, teljhatalmú marxizmustanárom azt a cinikus választ adta: „Kérdezze meg a fiától, hogy hová akart repülni!”
Orvos helyett lettem előbb gyári munkás, majd diploma nélkül helyettes tanár udvarhelyi falvakban, és csakhamar munkanélküli. Végül pedig kollegáim egy része – igen-igen bátor – szolidaritásának köszönhetően engedtek fölvételezni a kolozsvári bölcsészkarra, amelyet nappali tagozaton, 1968-ban elvégeztem. Közben már szaporán közöltem kulturális publicisztikát meg kritikákat, így Kolozsvárott maradhattam, a helyi napilap szerkesztőjeként. Több ízben emlegették feletteseim, hogy be kellene lépnem a Román Kommunista Pártba. Nem kaptam ajánlatukon. Két év múlva ittam meg a párttól való ódzkodásom árát, midőn 1970 őszén a karikatúraszerűen korlátolt, sztálinista, „kultúraparatcsik” főszerkesztőm, Kovács András meg az Igaz Szó máig hírhedt dirigense, Hajdu Győző és nem utolsósorban a kolozsvári színigazgató, Bisztrai Mária (Petru Groza lánya) hatékony együttműködésének következtében – persze törvénytelenül – visszaminősítettek gyakornoknak, majd nyomban kirúgtak a lap szerkesztőségéből. Nem voltam párttag, nem tudtam védekezni.
Néhány nappal utóbb nyakamon volt a román titkosszolgálat, a szekuritáté, és le sem szállt rólam két évtizedig, Nicolae Ceauşescu bukásáig. Utoljára 1989. december 20-án tartóztattak le, Bukarestben. Húsz év alatt egyetlen betűt sem írtam le a szeku számára.
Ezért húsz éven át nem engedték megszereznem az irodalomtörténeti doktorátust. És ezért soha nem lehetett állandó állásom: egyik iskolából a másikba vetődtem, tucatnyi helyen tanítva. Többet voltam munka nélkül, mint katedrán. (A nyugdíjam ma havi 37 euró.)
Közben két ún. szerelmi házasságom futott zátonyra. Viszont egész sor magyar irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányt írtam, melyek kötetben való közreadása két évtized óta esedékes. Az utóbbi évtizedben magam tartottam vissza az egyébként kész kötetem kinyomtatását – mivel a szekuritáté által elkobozott jegyzetapparátus egy részét nem sikerült pótolnom, még kevésbé visszaszereznem. Irodalom- és művelődéstörténeti írásaim gyűjteménye, ha élünk, a Püski Kiadónál 2005-ben fog megjelenni, Erdélyi néző címmel.
Ceauşescu után azt hittem, végre elérkezett „a cselekvés ideje”. Így lettem egyik alapítója a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, majd elnöke az RMDSZ első platformjának, a keresztény-nemzeti elkötelezettségű Erdélyi Magyar Kezdeményezésnek.
Elsőként (1989. december 22-étől) szálltam küzdelembe a romániai magyarság önrendelkezéséért, továbbá az autonómiáért (önkormányzásunkért), így 1991-től máig az erdélyi, tömbben élő magyarság, elsősorban a székelység területi autonómiájáért, illetve ugyancsak elsőként, 1993-tól követelem minden magyar számára, alanyi jogon a magyar állampolgárság („kettős állampolgárság”) biztosítása, valamint a Kárpát-medencei magyarság egységes nemzetstratégiája kidolgozását. Elsőként hívtam föl a figyelmet a Székelyföld központilag irányított, napjainkban is zajló románosítására, valamint a magyar–román vegyes házasságok veszélyére. Az EMK-platform éveken át magányosan harcolt a magyarellenes koncepciós pörökben elítélt székelyföldi magyarok amnesztiájáért. Majd a négy évig tartó következetes küzdelmünk eredményeként – történelmi egyházaink vezetőinek bevonásával és a nemzetközi emberjogi szervezetek meg közvélemény hatékony mozgósításával – sikerült elnöki kegyelmet elérnünk a rendőrgyilkosság ürügyével bebörtönzött hét oroszhegyi és zetelaki magyar ember számára. Ehhez számottevő segítséget nyújtott a nyugati magyarság, Antall József kormányfő meg a Magyar Külügyminisztérium, Jeszenszky Géza vezetésével, a Magyarok Világszövetsége Csoóri Sándor elnökletével meg a Magyar Televízió Panoráma műsorának szerkesztősége. Az 1995. október 23-tól 42 napon át folytatott éhségsztrájkom idején valamennyi budapesti ellenzéki párt vezető személyisége ismételten felszólalt a Magyar Országgyűlés plénumában, az EMK célkitűzéseit támogatva: nevezetesen valamennyi oroszhegyi és zetelaki elítélt teljes rehabilitálása és az erdélyi magyar tanügyi viszonyok normalizálása érdekében, valamint a Székelyföld telepítés útján történő elrománosítása ellen. Ugyanakkor sikerült elérnem, hogy több száz erdélyi településen fehér zászlót tűztek ki a középületekre a platform éhségsztrájk-akciójával való szolidaritás jelképeként.
Mindezekért sokszor nyilvánosan kiátkozott a bukaresti hatalom meg seregnyi magyar nevű cinkosa, Illyéssel szólva: a „magánszorgalmú kutyák”.
