Az isten, az isten kalapja és az ember. Hetvenéves magamat legszívesebben úgy szólítanám meg, fanyar játékossággal, ahogy a harminckét évesen is Matuzsálem-tapasztalatú nagy költőnk szólította meg annak idején önmagát: Harminckét éves lettem én…
Vagyis hát: Hetvenesztendős lettem én, meglepetés e költemény…
Mivel mással lepheti meg a költő magát, ha nem a saját versével, írásával! Azzal, hogy megszólítja önmagát, azaz mintegy föloldja a magányát. Rácsodálkozik saját korábbi s mai gesztusaira, saját magára:
Valóban hetvenéves vagy?!
Hetvenéves vagy valóban?!
Valóban te vagy hetvenéves?!
Hetven év alatt volt időm megszokni, hogy mindig mások voltak hetvenévesek. Én még eddig soha egy percig sem voltam hetvenéves.
S most hirtelen annyi lettem.
Hetven esztendőm elszelelt…
A hetven évem legmeghökkentőbb élménye, hogy úgy érzem, semmivel sem éltem többet azoknál, akik mondjuk harminckét évesen vagy huszonhat évesen fejezték be földi pályafutásukat: születtem, éltem, szenvedtem, küzdöttem, dolgoztam, s – havi kétszáz még sose telt. (Elnézést a nagy előd sorsa s a saját életem között vont profán párhuzamokért!)
A húszéves életpálya fiziológiai-egzisztenciális időszámítása általában ugyanaz, mint a százhúsz évesé.
Sőt, talán nem is csupán a fiziológiai-egzisztenciális időszámításuk közös!
Pascal írja: „Miért nyújtja Mózes oly hosszúra az emberek életét, és miért sorol fel oly kevés nemzedéket? Mert nem az évek hosszú sora, hanem a nemzedékek sokasága teszi homályossá a dolgokat. Mert az igazság csak az egymást váltó emberek lelkében torzul el.”
A hetven év már csaknem három emberöltő, a közben egymást váltó három nemzedék számára ez a hetven év – homály: épp elégséges idő ahhoz, hogy az örök visszatérés örök kezdetté torzuljon a lelkükben.
A hetvenéves Matuzsálem, a felvidéki és közép-európai Énokok fia és Lámekek atyja azonban már érzi, sőt tudja, hogy összeér az idő két vége, társadalmi rendszerek, háborúk, civilizációk jönnek, mennek, de a lényegük szempontjából: az emberi tragédiák és az emberi örömök, a születés, az élet, a halál szempontjából a társadalmi-történelmi változások sem igazán jelentenek változást.
Vagy mégis?!
A létezés nemrég még háromosztatú volt: istenből, természetből és emberből állott. Ma már csak kétosztatú. Isten meghalt. Több mint száz éve tudjuk.
S haldoklik a természet is.
Százötvennyolc évvel ezelőtt, egy huszonhárom éves közép-európai Matuzsálem még azt írta az egyik versében: „Ha a föld isten kalapja, / Hazánk a bokréta rajta!” Mára az isten már csak néhai, s foszladozik a kalapja is, a kalap bokrétájáról már nem is beszélve.
S a társadalmi-történelmi ember, a civilizáció ölte meg/öli meg az istent is, a földet is!
S a föld, a természet után ki lesz soron?
Feltehetően maga az ember, aki – ha már nem lesz kit gyilkolnia – önmaga ellen fordul.
Ez a változás persze, ez a tapasztalat egyelőre még az én hosszú-hosszú, hetvenéves életemnek sem tapasztalata. Habár jelei már ennek az etapnak is mutatkoznak.
De én most, hetvenévesen, hátat fordítok a gyilkos civilizációnak s az öngyilkos embernek, egyszerre olvasok József Attilát, Petőfit és Descartes-ot. Ez utóbbi írja: „…jól használja fel az időt”, aki „egy zöldellő fát, színpompás virágot, szálló madarat néz…”.
Kinézek az ablakon.
Zöldellő fát, színpompás virágot, szálló madarat keresek.
Nem találok.
Ősz van.
Mintha a föld is hetvenéves volna. Persze földtörténeti hetvenéves.
Írok magamnak néhány fát, madarat. Hogy legyen mit néznem.
Csecsét és becsét… Meg egy kis „az ám, hazám!”-at is persze. Bokrétát az isten kalapjára.
Ha volna kalapja szegénynek.
S ha volna ő maga is, szegény.
Mára már csak ember van.
S az űr sivatagában nagyon egyedül van.
Szegény!
A mostani civilizáció éppen menni készül, s én a Kortárs legújabb számában azt olvasom:
A hetvenéves költő a kis dolgok felé fordul: rácsodálkozik az egykori iskolájára, ahol most ebédlő van. Elképzeli a terem egy pontjában, valahol a térben lebegve, az egykori tanító néni katedráját. S egy más pontjában azt a padot, ahol hatévesen ült és a betűvetést tanulta.
Oravecz Imre és az egzisztenciális szépségek költészete.
Descartes: Aki egy zöldellő fát, nyíló virágot néz, az elmondhatja, hogy hasznos dolgot csinált.
Hetvenévesen, háttal a civilizációnak, társadalmi rendszereknek, politikai perpatvaroknak, az államférgek gyülekezetének, az ország, az uralkodás zsebtolvajainak – éppen egy növekvő fűszálat keresgélek, hogy nézegethessem. De hát ősz van, a föld fején paróka, már fűszálat is alig találni.
Az ám – hazám!
Hetven esztendőm elszelelt…
