Hetven sor. Hetvenévesen. Ennyit kérnek? Nem szeretnék nyolcvan sort írni, ha megérném a nyolcvanat. Már most is nehezen talál az ujjam Székesfehérvár betűket – ahol születhettem.
Négyéves koromig Nagykarácsony, ahonnan csak egy nagy fehér kutya az emlékkép. Aztán a háborús Budapest.
Romok, romok. Fehér csíkok az égen. (Ma már tudom, Liberátorok.) Kézzel nyomkodható kis lámpadinamó zúgása. Gyerekálom! Fehér ejtőernyőzsinór fonott kötele. Rázkódó falak a Nagyenyed utcai „flakk” hangjától. Vízhiány. Mit adunk a gyereknek? Nagymama lekvárai. Kis kőmackó a németvölgyi iskola előtt. Kétszer kezdett gimnázium: a Petőfi és a Rákóczi. Svéd kaja. Csokoládé, préselt zöldség és húskocka. Szilágyis lányok az ablakban. Jégpálya az udvarukon. A budai barlangtúrák, Jordán Gábor nagyítógépe! Fényképezések, hívók, fixíres üveg! A Pilis! Őszi kint alvás a mészégető meleg kövein. Klastrompuszta padlása. Gyönyörű első szerelem a Badacsony oldalában. Nem vesznek fel operatőr szakra. Falujárás a Faluszínházzal. Szép szó: díszítő. Pedig díszletmunkás. Akkor még 28 hónap katonaság. Hideg hálótermek, összezúzott savanyú káposztás hordók – a katonaötvenhat. Sikerek a kulturális szemlén, függetlenített „kultúrbrigád”. Falujárás, katonaműsorral. Huszonhárom évesen egy kultúrház pénztelen sikerei. 1960-tól a Magyar Televízió. Végre a főiskola. Végre operatőr. Végre sok-sok megszenvedett öröm! Végre nagyon sok feladat. Városműsorok, zenés műsorok, Öveges, Vérnász, tévéjátékok, Mazsola, Rémusz bácsi, Karmester-vetélkedő, Tisztelendők, hétszer Kuba, Barátom Bonca, sikerek fesztiválokon, a „kedvenc” Mongólia, a „megküzdött” Kilimandzsáró, a „dicsőséges” Antarktisz és a „legboldogabb” Másfél millió lépés Magyarországon! Az elvesztett remek ember! Rockenbauer Pál.
Fent a Kilimandzsárón éreztem, hogy a csúcsok nagyon fontosak a visszatekintésben. Az örömök és a nagy fájdalmak.
Ezer ágyban aludtam ország- és világjárás közben!
Volt két házasságom. Jelenleg „pszichológiai kezelés alatt állok”. Rozsnyai Margit 16 éve küzd velem. Együtt! Csináltam száznyolcvan természetfilmet, ezeket – eddig – ezerkettőszáz alkalommal ismételte a pénztelen Magyar Televízió és a Duna TV.
Van jogász lányom, fogorvos fiam és autómérnök (vállalkozó) nagyfiam. Őt négy évig egyedül vigyázhattam, neveltem (?). Négy unokám van. Két sérvműtétem, gyomorfekélyem öt év óta.
Nincs házam, autóm, vagyonom, aranyam; van kormánykitüntetésem, Aranytollam a MÚOSZ-tól, (következetes természetfilmek készítéséért) viselhetem a Magyar Örökség szép jelvényét. Hét éve nyugdíjam a biztos és a pályázatok a bizonytalan megélhetésem (?). Azon kevesek közé tartozom, akik LASSÍTJÁK A KÉPET. Nem villogás, kapkodás a képi világom. Ez lett a neve a vállalkozásnak, amit „rám kényszerített”-nek szoktam nevezni. Képcsendje Betéti Társaság. Párás völgyeket, virágokat, fákat fotografálok. Csendet! Nyugalmat! Mert piszokban létezünk! Igénytelenségben!
Közömbössé tett mindent a sok csalódás. Tömérdek munkájuk ellenére nem azok örülnek, akik a legtöbbet dolgoznak. Mocskos KEZEK és mocskos SZÁJAK országa lettünk.
Szinte minden patakot, forrást, gyönyörű fát ismerek szép országunkban. Tudom, hol találni ŐKET! Olyan korban élünk, amikor és ahol ez nem dicsőség. Nekem ne lenne hazám?
Pedig ezért MENNI KELLETT! GYALOGOLNI! LEHAJOLNI!
Hét éve a „törzshelyem”, volt munkaadóm nem ad feladatot. Pedig kizsákmányolhatna! Mit ismételnek majd tíz év múlva? Olyan szép ez az ország. Pilisi lenvirág nincs más helyen a világon, Európa legnagyobb nárciszosa nálunk van Babócsán, a magyar szürke marhát sem tudta a hatalom kipusztíttatni.
Csak ködök és párák maradjanak a szép völgyekben, legelőkön.
Hetven év múlva is. A legkisebb unokámnak is!
