Az én XX. századom a kétharmada annak, amit Robert Conquest, a kommunizmussal foglalkozó brit-amerikai történész „kegyetlen évszázad”-nak nevez. Az angol eredeti, az „elpusztított, tönkretett”, még kifejezőbb, de hetven évem bizonyítja, hogy egy ilyen korszakban is lehet tartalmas, emberi életet élni keresztyénként.
Őseim francia hugenották, felső-magyarországi bányászok, majd kisnemesek, lelkészek; anyai ágon cseh zsellérek, kézművesek, szakmunkások. 1935-ben (az akkor) multietnikus és sokvallású Nyíregyházán születtem, tisztviselőcsaládba. A vacsora utáni beszélgetésekből kiderült, hogy a városi társadalom vallási alapon megosztott: a XVIII. század közepén betelepített evangélikus „tirpákok” (szlovákok) jelentős szerepet visznek a város vezetésében és társadalmi-kulturális életében, de már kisebbséggé váltak a református és katolikus magyarok, az elmagyarosodott görög katolikus ruszinok, az ortodox és neológ zsidók tengerében.
Jól emlékszem az Erdély részleges visszatérését fogadó nemzeti eufóriára, de az 1941. tavaszi jeges fuvallatra is: Teleki öngyilkossága és a délvidéki bevonulás mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy Magyarország elkerülhetetlenül belesodródik a senki által nem kívánt háborúba. 1941 decemberében nagyanyámmal ott álltunk a kárpáti-volhiniai „villámhadjárat”-ból visszatérő nyíregyházi huszárokat ünneplő tömegben. 1944 késő nyarán láttam a városon keresztül visszavonuló vegyes német alakulatokat és a menekülő magyarokat; az egy vert hadsereg volt, a háborút elvesztettük. És elvesztettük sok honfitársunkat: a szomszédban lakó Hermann családot deportálták. Velünk szemben, a Nyírfa utca túloldalán húzódott a gettó kerítése; édesanyám nagy fazék paprikás krumplit főzött, s átküldte a cselédünkkel; egy tiszalöki fényképész megígérte, hálából sok szép képet csinál rólunk – de nem jött vissza…
A nyíregyházi postát – ahol a szüleim dolgoztak – hivatalosan evakuálták. Október 21-én teherautókon utolsókként hagytuk el a várost; a Bessenyei (ma Hősök tere) tér sarkán egyetlen magyar katona állt, egy aknavetővel…
Sárospatak–Miskolcon át Budapestre érkezve nagynéném zuglói (Amerikai út 40.) lakásában, majd az ostrom megindulásakor, karácsony másodnapján pincéjében húztuk meg magunkat. A németek az elkészült vasúti töltést védték, két hétig feltartóztatva az oroszokat. A ház és környéke a senki földjévé vált, a lövedékek felettünk szálltak; a házat több belövés érte (az egyik a fél tetőt szakította le, miközben mi az udvaron játszottunk); a szemben lévő 38. számú épület kiégett. A villany- és gáz- után megszűnt a vízszolgáltatás is. Mosdásról szó sem lehetett; szüleink – máig sem értem – a kilencéves fiút és tizenkilenc éves unokabátyámat küldték ki, hogy havat összekotorva legalább ivóvízhez jussunk. Amint hason csúszva dolgoztunk, géppisztolysorozatot kaptunk a szovjet állások felől – a golyók fejünk fölött fél méterre szakították le a kőszilánkokat… Nők megerőszakolásáról nem tudok beszámolni, mert a külső garázsrészben más menekültek zsúfolódtak össze, s közülük egy vagy több asszony vállalta, hogy feltartóztatja a „felszabadítók” nem fegyveres rohamát. Nagy különbség volt a férfiak és a nők viselkedésében: az előbbiek szakállt növesztve gubbasztottak és remegtek, míg az asszonyok – köztük anyám – a veszélyekkel dacolva vizet hoztak a filmgyári kútból és nagy véres húsdarabokat az elhullott lovakból.
1945 áprilisában apám, az elsőként visszatérő rangidős postatiszt átvette a hivatal irányítását, s jóllehet addig egyetlen pártnak sem volt tagja, pozíciója megerősítésére belépett a szociáldemokrata pártba. 1948 őszén, a kommunista hatalomátvételt követően, ez már súlyosbító körülménynek számított. A középosztály, a „horthysta” tisztviselői kar felszámolására irányuló hadjárat részeként koncepciós perben elítélték a nyíregyházi posta hat vezető tisztviselőjét, hármat a forgalomtól, hármat a műszakiak közül. A népbírósági tárgyaláson – időnként derűt keltve – a következő vádak hangzottak el: jobboldali szociáldemokrata, klerikális szervezkedés, rémhírek és ellenséges tartalmú viccek terjesztése, az amerikaiak várása. Apámat a kihallgatások, a két év börtön (egy ideig egy cellában Asztalos János pócspetri plébánossal), a nehéz fizikai munka a MÁVAG fatelepén, az, hogy nem vonultak ki a szovjet csapatok az osztrák államszerződés megkötése után, s utolsó csapásként az 1956-os forradalom bukása összetörte, s reményt vesztve halt meg 1958-ban, 54 éves korában.
Ma már kevesen emlékezhetnek arra, mit jelentett akkoriban az X-es, osztályidegen származás. Kitűnő tanulmányi eredményem ellenére egyetlen állami középiskolába se vettek fel 1950-ben; így kerültem a debreceni református kollégium gimnáziumába. Nyíregyházáról bejáróként naponta négy órát és több mint 100 km-t utazva, hasonló minősítéssel érettségiztem. Nem tanulhattam tovább, mert X-es származásom mellett újabb tehertételt jelentett az egyházi gimnázium, ahonnan senkit nem vettek fel tanár szakra. Tizenöt hónapig dolgoztam a MÁVAG-ban (időközben Budapestre költöztünk anyai nagyanyámhoz) gépmunkásként és revizorként (a gimnáziumban tanultak közül egyedül az ábrázoló geometriának vettem hasznát), míg 1955-ben felvettek a debreceni egyetem bölcsészkarára. Ezt isteni beavatkozásként éltem meg, hiszen hajszál híján úsztam meg a hároméves határőrszolgálatot, ahová behívtak. Rendhagyó felvételem több akció együttes hatásának is tulajdonítható: apám egyik barátja az akkori Oktatási Minisztériumban dolgozott; Szabó Pál támogató levelet írt; Illyés Gyula jelenlétemben hívta fel Erdey-Grúz minisztert; a Julow Viktor vezette felvételi bizottság pedig a maximálisan adható 20 pont helyett 26-tal terjesztette fel anyagomat. A két író – Németh Lászlóval együtt – Miklós nagybátyám baráti köréhez tartozott, aki jó kapcsolatban állt a népi írókkal; mint sarkadi jegyző, katonai szolgálat alól mentesítő hamis papírokkal látta el őket.
1956 júliusában katonai kiképzésen voltunk a Kossuth laktanyában. Egy rendkívüli sorakozón elhárítótisztünk gyújtó hatásúnak szánt beszédben közölte: ha a poznanihoz hasonló eseményekre kerül sor Debrecenben, minket vetnek be elsőként. Tanácstalan morgásunkra, hogy mit csináljunk, Buda Ferenc évfolyamtársunk adta meg a választ: akkor majd tudni fogjuk, kire lövünk. Pár hét múlva mint frissen kiképzettek, mi, másod- és harmadévesek adtuk a forradalom fegyveres erejét, az átállt katonákkal együtt. Az üresen maradt Sámsoni úti ÁVO-s laktanyából kaptuk a géppisztolyt, karabélyt, pufajkát, ám megtartottuk a fehér egyetemista tányérsapkát. Kertész László vezetésével (aki november első napjaiban néhányadmagával megalapította a Magyar Nemzeti Kommunista Pártot) megalakult az állandó megfigyelő- és őrszolgálatot ellátó egyetemi őrség. Bennem ugyan felötlött a bibliai „ki kardot fog, kard által vész el”, de barátaimmal habozás nélkül csatlakoztunk. Kapcsolatot tartottunk a középiskolásokkal; mi, volt „refisták”, a Péterfia utcaiakkal. Egyik este riadóztattak: a Városháza épületében Für Lajos, aki az egyetemi mellett a városi forradalmi bizottmány elnöke is volt, ismertette a feladatot: a hírek szerint Budapestről egy nagyobb ÁVOs egység közeledik (szerencsére az vaklárma volt), s önként jelentkezőket kér feltartóztatásukra, de hozzátette: ha bajba kerülünk, nem tudnak segíteni. A teherautón, amely elindult a Széchenyi utcán, Solymossy Feri bejáró társam mellé kerültem; őt, a sorkatonát, november 4-én hajnalban szolgálatban lévő rádiósként érte a halálos lövés.
1957 tavaszán a magyar mellé – az oroszt folytatva, ami akkor ritkaságszámba ment – felvehettem a történelem és az angol szakot, Juhász Géza professzorom közbenjárására pedig az Elnöki Tanács apámat, s így engem is, kegyelemből mentesített a hátrányos jogkövetkezmények alól. Megkaphattam a Népköztársasági Ösztöndíjat, lehettem demonstrátor és intézeti szenior, s a végzés után három évig Debrecenben dolgoztam, tanítottam abban a reményben, hogy visszakerülhetek az egyetemre. Csak a hetvenes évek közepén tudtam meg az egyetem ’56 utáni kormánybiztosától, hogy ez hiú remény volt: az évfolyamnak csak töredéke lépett be a KISZ-be, s ezért mint hangadót, a konszolidáció akadályozójaként tartottak számon.
1962–78 között a Budapesti Műszaki Egyetem villamos karán angolt és oroszt tanítottam. 1963-ban – kissé túlkorosként – beléptem a KISZ-be, mert úgy ítéltem meg, legalább annyit közeledett hozzám, mint én feléjük. A demokratizálódás, a Nyugat felé való óvatos nyitás jegyében 1965-ben megalakult a nemzetközi kapcsolatok bizottsága, amelyet 1970-ig vezettem. Az érdekvédelmi, kulturális és sport szakbizottságokkal együtt valóban a hallgatókért dolgoztunk, ám az év végi értékelésekben mindig elmarasztaltak apolitikusságunk miatt. (A bizottság szellemiségére és vezetőségére jellemző, hogy helyettesem Svédországba, egy másik munkatársam Svájcba „disszidált”.) 1969-ben egy ideológiai konferencián a magyar társadalomról tartottam előadást, megállapítva, hogy abban a többpártrendszernek is vannak hívei. Feljelentettek, s a pártbizottsági ülésen állásomból és szolgálati lakásomból történő eltávolításomat javasolták – ettől Főcze Lajos KISZ-titkár mentett meg, aki kiállt mellettem. Attól az évtől már kandidátusi disszertációmon dolgoztam, melyet 1975-ben védtem meg. A nyilvánosság elé csak tizenöt év múlva kerülhetett (Térkép, csata után – Magyarország a brit külpolitikában 1918–1919. Magvető, 1990. 360 o.), mert egyik lektorom, a Párttörténeti Intézet munkatársa, magyar nacionalista műként marasztalta el.
Több mint harminc éve foglalkozom térségünk, Kelet-Közép-Európa nemzetiségi-kisebbségi kérdéseivel. 1979-től a Külügyi, 1987-től a Magyarságkutató, majd Közép-Európa Intézet tudományos főmunkatársaként; 1990-től tanítok a Közgazdasági (újabban Corvinus) Egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékén. Jellemző adalék, hogy a Külügyi Intézetben, amely igen jó munkakapcsolatban volt a párt KB Külügyi Osztályával, a kutatók közül csak hárman voltunk pártonkívüliek Joó Rudolffal és Kiss J. Lászlóval.
A korszak szomorú jellemzője – ami, reméljük, soha nem tér vissza –, hogy csak az egyetem elvégzése után, huszonnégy éves koromban utazhattam először külföldre, Romániába, és tudományos munkámat segítő komoly ösztöndíjakat (Soros, 1988; Fulbright 1991–92) csak ötvenes éveimben kaphattam, a rendszerváltás táján. Általánosnak tekinthető az is, hogy a hatvanas évek közepétől harminc éven át két-két és fél ember munkáját végeztem, mellékállásokkal és/vagy társadalmi munkában, némelykor nagyobb idő- és energia ráfordítással, mint a főállású tevékenységem. Ilyen volt az említett bizottság, a természetjáró szakosztályok, túrák szervezése, vezetése mind a mai napig, nemzetiségi-kisebbségi kutatásszervezés, terepmunkák, tanácsadó testületi tagság, kiadványszerkesztés a Honvédelmi Minisztériumban 1992 és ’94 között, oktatás a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen is (1997–2001).
1998 és 2000 között a Határon Túli Magyarok Hivatalában köztisztviselőként foglalkoztam egyik kiemelt témámmal, a jugoszláv utódállamokkal és az ottani magyarokkal.
Egyéniségem kialakulására, egész életvitelemre döntő hatással volt, hogy a második világháború után az országon végigsöprő lelki megújulás, ébredés vége felé, 1949-ben egyik barátom bizonyságtételére Jézus Krisztust személyes megváltómnak fogadtam el. Tinédzserként hasonló szellemiségű fiatalok baráti közösségében és a református kollégium védelmező légkörében éltem túl az ötvenes évek megpróbáltatásait. Bár protestánsoknál ilyesmiről nem beszélünk, lelkiatyámként szerettem és tiszteltem Borbély Bélát, a Bethánia-CE tiszántúli vezetőjét, akit a kommunista államhatalmat kiszolgáló egyházi vezetés „száműzött” egy kis szabolcsi gyülekezetbe, evangelizációs tevékenysége miatt. Jóban-rosszban hozzá fordulhattam, s ő megerősített, negyven éven át. Jóllehet én is megkötöttem az én kis Szabó Lőrinc-i „különbéké”-met, voltak dolgok, amiket nem tehettem meg, illetve meg kellett tennem. Nem léphettem be egy alapvetően ateista pártba, még ha az könnyebb érvényesülést is jelentett; bár tanár voltam, fiaimat Joó Sándor keresztelte meg és Gyökössy Endrénél konfirmáltak. Az a – vitatható – meggyőződésem, hogy keresztyén ember ne folytasson párttevékenységet – tudásával, tapasztalataival természetesen segítheti szakterületén a keresztyén alapértékeket felvállaló párt(ok)at.
Szellemi arculatom formálásában, tudományos érdeklődésem, kutatói-oktatói tevékenységem kialakításában debreceni tanáraimnak-professzoraimnak, Kulcsár Lászlónak, Julow Viktornak, Angyal Endrének, Országh Lászlónak, de mindenekfölött Niederhauser Emilnek, akit mesteremként tisztelek, volt döntő szerepe.
A XX. századi nagy nemzeti tragédiáink közül: a két világháborús vereség, Trianon, deportálások, ki- és áttelepítések, szovjet megszállás, a legsúlyosabbnak az ’56-os forradalom-felkelés bukását és az azt követő Kádár-rendszer erkölcsi-demográfiai rombolását tekintem. 1953–56-ban Magyarország jobb gazdasági és morális helyzetben volt, mint Ausztria, s ha az Egyesült Államok vezetése nem közli érdektelenségét Moszkvával, ott a hruscsovi „elengedés” politikája érvényesülhetett volna az október végi sorsdöntő napokban. Egy Ausztriához, Finnországhoz hasonló semleges Magyarország létrejötte hajszálon múlott, s ma legalább ott tartanánk, ahol szerencsésebb szomszédunk és tiszteletre méltó távoli rokonaink…
Pál apostol szerint, ha csak ezen a világon reménykedünk Jézus Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Én meg, életem végéhez közeledve azt mondom: érdemes keresztyénként élni; mi több: teljes, mások hasznára váló életet csak keresztyénként élhetünk.
