Rájöttem, hogy együgyű vagyok. Először azt hittem, hogy nem. Mert hetven év alatt annyiféle ügy látszott érdekelni. Hivatalfőnököm abban a különleges hivatalban, amelyben a Magyar Tudományos Akadémia álllományába tartozó hivatalnokoknak szolgálati idejük alatt a „tudományos kutatás” című munkaköri leírásnak kell hogy eleget tegyenek, korholt egyszer (egyszer?!), frissen megjelent kétkötetes gyüjteményem – Quo vadis, tovaris volt a címe – tanulmányainak tartalomjegyzékét nézegetve, szem elől nem téveszthető averzióval: „Ennek egyik fejezete József Attilával, a másik meg a totális állammal foglalkozik. Előző könyvedről azt állítottad, hogy gazdaságpszichológiáról szól, és interjút adtál a Népszabadságnak az adórendszer hibáiról – korábban pedig te csináltál interjút Ljubimovval vígszínházbeli rendezéséről és egy másik moszkvai rendezővel arról, hogy miért ment át saját színházából, a Szovremennyikből az Akadémiai Művész Színházhoz. Úgy tudom, hogy a közeljövőben újabb tanulmányod fog megjelenni az agyelmélet köréből – a nem olyan távoli múltban pedig ahhoz a kérdéshez szóltál hozzá, hogy Marx elmélete milyen viszontagságoknak volt kitéve a régi és milyeneknek az új rendszerben. Foglalkoztál a cinizmus erkölcsi jelenségvilágának összefüggéseivel – s ugyancsak foglalkoztál azzal, hogy mi késztette Bolyai Jánost, hogy éppen az érdekelje, ami érdekelte.” S még ironikusan hozzátette: „Bocsáss meg, majdnem megfeledkeztem a gyermeknyelv iránti érdeklődésedről.”
Mondom, először magam is azt hittem, hogy ennyi minden érdekelt az idők során. Sőt, hogy kétszer ennyi. Mert mindegyik témának valahogyan vonatkozása van valamiképpen az emberiség értékeire, ahogyan az ezeket a történelem során maga előtt görgeti – meg arra is, ahogyan az egyén, aki megszületik valamikor (például hetven évvel ezelőtt) s amíg majd egyszer meghal valamikor (holnap? huszonöt év múlva?), a maga gondjait görgeti maga előtt.
Holott e kettő közül tulajdonképpen egyik sem érdekelt igazán – csak egymáshoz való viszonyuk. Amikor szakdolgozatomat írtam az egyetemen, majd utána még jó darab ideig életem első kutatóintézetében foglalkoztam azokkal az értékekkel – esztétikaiakkal, erkölcsiekkel –, amelyek meghatározzák egy történelmi korszak arculatát, akkor az érdekelt, hogy amikor az egyén az erkölcsi értékeknek például cinikus tagadásával foglalkozik, hogyan történik, hogy pont azoknak az új értékeknek takarítja el az útjából az akadállyá lett régieket, amelyeket a történelem éppen megérlelt. „Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von” – mondatja Luciferrel ironikusan a hegeliánus Madách. Nos, hogyan működik a „sors árja”, s hogyan Ádám, aki éppen általa engedi magát vonni, miközben „hiszi, hogy ő megy” a maga kedve szerint – ez volt kíváncsiságom tárgya.
Később, amikor az érdekelt, hogyan lép túl az egyes ember az érték tagadásán, netán elpusztításán, hogyan jut túl ezen, megalkotásához új értékeknek (például új tudományos felfedezéshez vagy egy technikai innovációhoz), akkor az is érdekelt, hogy például Bolyai János zseniális kreativitása és Lobacsevszkijé hogyan jut ugyanarra a korszakot váltó új felfedezésre, anélkül hogy a két tudós csak egyszer is összebeszélt volna egymással, vagy közvetítővel üzent volna egymásnak. Ezért fogadtam el a hatvanas évek végén Kedrov akadémikus ajánlatát, hogy (a Szovjet Tudományos Akadémia elnökének különösztöndíjával) szegődjem el egy olyan kutatás részeséül, amely azt vizsgálja, hogyan áll elő egyáltalán a tudományos felfedezés vagy a technikai találmány a társadalom korszaktörténetének és a tudósegyén élettörténetének határán.
Hogy egy öntörvényű egyén miért csinálja pontosan ugyanazt, amit ugyanannak a korszaknak egy másik öntörvényű egyénisége – ez a fejtörő nem semmi. Ám mi ez ahhoz képest, amikor a jelenségnek a fordítottja áll elő? Mint József Attilánál, akinél újra meg újra megfigyelhető, hogy miután a tőle megszokott zseniális tökéletességre törekvéssel megírja valamelyik versét, egy-két évvel, héttel vagy akárcsak órával később megírja ugyanazt még egyszer, mégpedig nem azért, hogy az első – tökéletes – művet „tökéletesítse”. Amikor elhatalmasodott rajtam a kíváncsiság, amelynek tárgya a kreativitásnak ez az egyéni furcsasága lett volna, akkor megint kiderült, hogy voltaképp nem is ez az, ami érdekelt. Hanem talán az – hiszen szintén foglalkoztam vele –, „nem egy szörnyállam iszonyata” miben is áll? Tulajdonképpen ez sem jobban. Hanem hogy hogyan tudja történelmi váltásaikat olyan sűritve produkálni az a rövidnél is rövidebb korszak, amely – nem éppen mellesleg – József Attila életének is utolsó évtizede?
Amikor ez az újabb érdeklődési irány felbukkan, már túl vagyok életemnek azon a kalandján, hogy elfogadok egy meghívást a Nizzai Egyetemre, és kilenc szemeszteren keresztül ennek az egyetemnek szociológia és etnológia szakos hallgatóit tanítom szociálpszichológiára.
Ennek az egyetemnek az atmoszféráját meghatározta az a helyzet, hogy a vidék társadalmi világában egymás szomszédai voltak az Algériából több mint húsz évvel korábban elmenekült francia telepes meg a vele együtt menekült arab kollaboráns; a szintén arab vendégmunkás, aki éppolyan rosszul beszélt franciául, mint portugál vagy spanyol sorstársa, de emezeket legalább bőrük színe nem különböztette meg az őslakos nizzaitól, aki pedig válogatás nélkül vetette meg valamennyi említett kategóriáját az idegeneknek (miközben maga többnyire olasz nevet viselt); a zsidó, akire ez a megvetés állítólag nem terjed ki, de aki, ha Észak-Afrikából áttelepült szefárd, magát viseletben és viselkedésben a többi észak-afrikai áttelepülttől éppúgy megkülönbözteti, mint a nizzai őslakosoktól, beleértve a többi – askenázi – zsidót. S akkor még nem szóltam a monacóiakról, sem a korzikaiakról. Továbbá az irániakról, akik akkoriban különös előszeretettel telepedtek meg Nizzában, hogy kivárják Khomeini eltűnését.
Ez a kaleidoszkóp elbűvöli azt is, akit addig – mint jómagamat sem – nem érdekelt soha a társadalmi azonosság. Aha-élménynek hívja szakmám zsargonja azt a ráismerést, amellyel valaki egyszer csak felrikkan: „Ez az, amit a tigrisek szeretnek!”. Ilyen ráismerés gyümölcsével tértem haza én is Nizzából: szociális identitás! Attól fogva nemcsak azon nem csodálkozott senki, aki ismert, hogy amikor a gazdaságpszichológia vált legfőbb elfoglaltságom tárgyává, ezen belül pedig a szociális identitás: azóta már közgazdasági Nobel-díjat osztanak (még nem nekem) azért a felismerésért, hogy a gazdálkodó egyén és a gazdálkodó társadalom között a társadalmi azonosság a legfontosabb közvetítő. De mintha mindig is tudtam volna, hogy az általam fürkészett közvetítő sem más az új korszakába lépő társadalom és a kreatív egyén között, mint a szociális identitás.
Attól fogva – öröktől fogva – egyes-egyedül a szociális identitás ügye érdekelt. Mondom: egy-ügyű vagyok.
