Vonatok és könyvek. Két kastély is ékeskedett a mi kis falunkban, a háború alatt atyámfiai – velem együtt – kifosztották és feldúlták. Vittek bőrfotelt, mahagóniból mesterlett szekrényeket, finom porcelánkészleteket, a csillárokat, fürdőkádakat – kinek mi jutott, ki mit kaparintott magához előbb.
Én könyveket raboltam. A szekrényekből először, aztán az udvar porából-sarából. Apám újságolvasó ember volt, János bátyám és nővéreim olvasó emberek. Anyám is olvasott, de őt én csupán egy könyvet láttam lapozni. Gyere kicsim, gyere – ez volt a címe; könnyezett rajta egy sort, sóhajtozott, majd újra és újra a szomszédasszonynak kölcsönözte, aki már úgyszintén olvasta ezt a regényt, s újra és újra együtt sírdogáltak az Édessel…
A háború után – a cserekereskedelem idején – Miskolcról jöttek az emberek élelemért. Vonat hozta őket, vonat vitte is vissza a városi embereket, akik olykor fél napot is vártak a csühösre. A falu népének nem kis szórakozást jelentett a vonatvárás. Én kertünk végéből szemléltem a nyüzsgést: a portánk az indóház szomszédságában feküdt. Ha lármáztak, kisétáltam a kertünkből a placcra, ha csönd volt, olvastam. Írni nagyon nehezen tanultam meg, de olvasni nagyon hamar. S szerettem is. A könyv többet jelentett számomra, mint a vonat és a hajó. A vonattal és hajóval Amerikába mentek az emberek. Szerencséjükre vagy szerencsétlenségükre. A könyv a falumbéliek képzeletét felülmúló világokba vezetett. Egy éjszaka – egy könyv. Mindig más világ, más emberek sorsa. S én mindben benne éltem – és élek talán ma is.
Egyik délután F. főtisztelendő is kikísért egy városi házaspárt. Jól ápoltak, jól öltözöttek voltak, számunkra igen előkelők.
– Gyere csak, kis Baráth – intett magához a papunk. – Most éppen mit olvasol?
– Mutatom – mert nálam mindig kéznél volt egy könyv.
A szép fiatalasszony elvette, ingatta a fejét.
– Balzac? És a Szamárbőr? Érted te ezt? – mert a pap mondta, hogy tízéves vagyok.
– A szamárbőr egyszer úgyis elfogy…
Aztán sorolnom kellett, előtte mit olvastam. Jósika: A csehek Magyarországon, és Jókai, Jókai, meg Mikszáth, Gárdonyi, és Petőfi, Arany, Gyóni Géza.
– Derék! – dicsértek meg, és sok jót kívántak nekem, meg azt jósolták: még könyveket is írhatok egyszer.
A vonat persze ott futott máskor is a kertünk végében. Lestük, mikor a kormányzó úr a visszacsatolt Kassára utazik. Lestük, de a szerencs–hidasnémeti vonalon csak fehér lovakat vonatoztattak. Horthy a miskolc–hidasi vonalon utazott. S jött itt ’44-ben Szálasi is, de ő hintón, nem vonaton, és sok-sok Bocskai-ruhás lovas kísérte. Megálltak apám kocsmája, azaz a házunk előtt, ittak valamit, és Szerencsig parádéztak. Onnan már a vonat vitte őket – tudjuk, mire… S mentek hajnalonta munkába az emberek. Egy-egy féldeci pálinkát megittak az ablakba kitett üvegből. Hazatérve – vagy fizetéskor – rendezték a számlájukat. Magam is utaztam vonaton; Miskolcon ácsnak tanultam, de előtte még Eger mellett, Felnémetiben trógeroskodtam; ki volt írva, hogy seprűnyélgyár épül ott. Persze mindenki tudta, hogy hadiüzem lesz a betonlábakon…
Utaztam velük, egyugyanolyanként. Láttam lerészegedni a fáradt embereket, és persze én is megismertem a rum és császárkörte keverékének ízét. Őket próbáltam megidézni a tizenhat-tizennyolc rövidebb-hosszabb regényemben, ezernyi novellában, elbeszélésben és tárcában, és a két tévéfilmemben. Sikerrel? S egyáltalán! Van szüksége az irodalomnak ilyen hősökre? Kezébe veszi-e majd egy kiskamasz este, lefekvés előtt, s sóhajt: „Ez is élet? Így is éltek emberek?” S tudtam erre a kérdésre sok-sok ezer oldalon megközelítően választ adni?
Talán a mestereim bizalmával reménylem: Veres Péter, Illyés, Tamási Áron, Nagy László, Váci Mihály meg a többiek. Akik az első közléseknél biztattak, segítettek. Akik a vonaton ingázó emberek kezébe könyvet álmodtak; bár jól tudták: a fáradtság és a pálinka nehéz és mély álomba ringatja őket.
Reménykedtek, reménykedem. Pedig ebben a korban már elkeseredni lenne igazán jó.
