Pillanatok, beavatások, csodák. Mégis, miből áll össze hetven év? Számlálatlan omló homokszem-pillanatokból. Közülük talán hétszáz az igazán fontos. Vagy hetven… de lehet, hogy csak hét.
Az én lassan lepergő hetven évem, Istennek hála, sok szépséges pillanatot is hozott. De korántsem biztos, hogy ezek voltak a legfontosabbak. Emlékezetes és feledni való, szerethető és gyűlöletes, boldog és szégyenletes, vidám és őrült, fölemelő és lesújtó, elbűvölő és félelmetes pillanatok, percek, órák együtt alkotják azt a lét-egészet, amit legföljebb ha csonkaságként érezhet teljesnek a tér és idő keresztjére feszített ember – hisz hol van ez attól, amit egykoron… (lásd: Karinthy: Találkozás egy fiatalemberrel).
Kezdődni pedig igazán jól kezdődött.
Megtörtént velem is a csoda. A fogamzás, testet öltés csodája. A születésé. Aztán a növekedés csodája is.
Az érzés és a gondolkodás csodája. A nevetés-sírás, a szavak formálásának csodája. A szavakkal-játszásé. A ritmus, a rím, a vers és a zene csodája.
Az érzékek csodája. A minduntalan-szerelembe-esés csodája.
Vágyak. Vágyak. Vágyak. Gondolkodom, tehát vágyok. Tanórák nyúlós, végtelen unalma.
Ha Einstein akkor letörli a táblát, és fölfirkálja: „az életet úgy is meg lehet élni, hogy minden csoda, és úgy is, hogy semmi sem az”, én a kettő közül a jobbik részt választottam volna. Ellentétben a XX. századdal, amely valami eszelős fanatizmussal törekedett arra, hogy agyon ne untasson ennyi csoda, s számukat mindösszesen kettőre: a Pénzre és a Hatalomra igyekezett leszállítani.
Az még rendjén is van, hogy gyermekkoromban – Medgyesen, majd Gyulán – szegénységben és reménységből élünk. De a háború! A front után Gyulán, a laktanya mögött szedjük össze a szétszórt ölőeszközöket. Csak szerencse vagy angyali oltalom dolga, hogy nem az én kezemben robban a gránát, hanem Jóskáéban. Túlélővé ezzel avat a század, s ekkor rendít meg először mélységesen a halandóságtudat.
Elsieti a felnőtté avatásomat is. Tizenhat éves vagyok. Meglátogatjuk a gyulai börtönben apámat, és semmit se tud(hat)unk arról, és ő sem akar (nem mer?…) beszélni róla: – mindez miért?! A túléléshez jobb nem tudni az igazságot, mikor léthazugság-éjszaka van. Ott, akkor, azok a nehéz percek érlelnek felnőtté.
A költőség bélyegét korán rám sütik rokonok, barátok, tanárok. De az igazi költővé avatás 1956. A november 2-áról 3-ára virradó éjszaka, barátommal a vasúti talpfákon gyalogolunk, százötven méternyire tankhadoszlop zúg – befelé jönnek, VÉG-et vetni jönnek, a szabadság- és magyarságtudat édes mámorából föl kell ébredni. Otthon a Független Újság vár, benne a versem. Ha lángírás volt, meg is égetett. Utóbb a békéscsabai Fehér Könyvben idézik a „hárombetűs iszonyat”-ról szóló sorokat, veszélyes kritika ez, s még örülhetek, hogy csak megjelölnek, és ezzel a stigmával megúszom. Emlékszem, kihallgatásom után (a három betű = BŰN – hazudtam a tulajdonképpen igazat a volt ÁVH-s házban) esett az eső. Esett…? Vagy egy angyal sírt értem, hirtelen vénült huszonegy évesért, hogy sem papírra, sem tanítványaim lelkébe nem írhatom a megölt Igazat.
S folytathatnám még a beavatássort barátságokkal, szerelmekkel, versekkel és könyvekkel, családdal és lakással, alkotással és kenyérkeresettel. Meg azzal, hogy jókedv és öröm és reménység mindig volt a szívben (bőven termettek a túlélési reflexek ebben az ezer évben), s hogy akkor is imádni való, gyönyörű nő ez az ÉLET, amikor épp megcsal és kifoszt bennünket. De – ehhez már hétezer sor kellene, vagy még több.
A legfontosabb, legmélyebb beavatásaim a transzcendenssel való találkozások voltak. Ma már tudom, miért vonzódtam mindig a különöshöz, a fantasztikushoz, az anyagon túlihoz, mesékhez, mítoszokhoz. Tudom: a csoda bennünk, a saját isteni természetünkben létezik, abban, ahogy ezt az esendő testet a lélek emeli túl minden stáción.
Azt tartja a szakrális hagyomány, hogy a gondolat is élő erő: eleven, nagy hatású rezgés, s hogy a nagy erejű gondolatok úgy vándorolnak a láthatatlan szférákban, mint a pára. A rokon rezgésűek keresik és megtalálják egymást. Alapvető természeti törvény ez is: a keserű, a cinikus, a gyűlölködő, káini gondolatok éppúgy megtalálják társaikat, mint a nemes, emberséges, együtt érző, lélekemelő rezgések. Erők küzdenek egymással, s nekünk, íróknak, bőven van dolgunk a Jó oldalán, a lélekmérgezés, eszményrombolás ellenében. Az elvek nélküli politika, a karakter nélküli oktatás, az erkölcsöt semmibe vevő üzlet… s az író nem tehet mást, esélytelenül is küldi a jeleket a jelennek és a jövőnek; mint magam is, legutóbbi: jel/ölhetetlen jel/ölhető című kötetemben.
Még csak annyit: ma is a csodavárás állapotában élek. Fiam gerinctöréses balesete óta várjuk, hogy megszűnjön bénulása, hisszük-reméljük a gyógyulást. Csak azt kérem, hogy ezt még megérhessem.
S még azt: utolsó percemig élhessek a tiszta tudat csodálatos isteni adományával, s mindvégig képes legyek az Emberi Szóra.
