Élet(fény)képek. Képzeljenek el egy boldog párt. Jókedvűen, elegánsan állnak 1937 nyarán a Westminster Bridge közepén, hátuk mögött a Big Ben, az angol parlament toronyórája. Képzeljék el, mit érezhetnek, mit gondolhatnak itt, Londonban, ebben a gazdag, nyüzsgő, színes városban, ahonnan minden álom elérhetőnek látszik. Ők a szüleim. Öltözetük, testtartásuk ismerős, de fogalmam sincs róla, hogy ki kattintotta el a múló pillanatot megörökítő fényképezőgépet. Nem tudom elképzelni, miért is állnak a forgalom kellős közepén egyedül, mintha csak egymásra, közös élményükre összpontosítanának. Legalábbis így látszik. Hogyan képzelték el az életüket? A sikereiket? Mitől féltek? Miben reménykedtek? Annyi bizonyos, majdnem minden másként történt, mint ahogyan ott, a hídon gondolhatták. Azt sem tudom, mikor láttam először ezt a fényképet. Annál mélyebb az a hatás, amit a képzeletemre gyakorolt. Bizonyára nem akkor, amikor apám – visszatérve az utazásból – előhívatta, s anyám gondosan betette abba az albumba, amely azoknak az éveknek a képeit őrzi. Az utolsó fölvételek egyikét apám a párizsi világkiállításon készítette, ahol összefényképezte a szovjet pavilon férfi-nő szobrát a horogkeresztes zászlóval, mintha a nácik jelképét tartanák magasra a mögötte eltűnő sarló és kalapács helyett. Aligha sejtette, hogy szépreményű fia életét döntően befolyásolja e két szocializmusra hivatkozó, radikális forradalmi változásokat gátlástalan erőszakkal megvalósítani akaró mozgalommal szembeni ellenszenve.
Míg béke volt, pályakezdő fizetésükből élő szüleim (apám mérnök, anyám tisztviselő) szívesen utazgattak a világban, s ilyenkor engem (mint munkaidejük alatt is) anyai nagyszüleim gondjaira bíztak. Nagymamához ebből az időből a mazsola, a mézes sütemény, a csoki íze kapcsolódik, nagyapához sétáink a Tabánban és a Vérmezőn. Elbűvölten néztem a halas üvegfalú medencéjében úszkáló pontyokat, a villamosok összekapcsolását, a lováról visszaintegető Horthy Miklóst, és bementünk a Vár titokzatos alagútjaiba. Meg is tudom mutatni, hogy hol, de itt összekeverednek az óvodáskor alatti kisfiú homályos emlékei a későbbi olvasmányokból lerakódott ismeretekkel. Ezeket az éveket fényképek sokasága őrzi. A ránk zúduló történelem hosszú hiányt okozott: két évtizedig nem volt pénzünk fényképezésre. Hősi álmaim ott végződtek, amikor fapuskámmal nem tudtam megállítani Hitler Budapestre bevonuló csapatait, akiket aztán a Vörös Hadsereg söpört ki. Sok családnak szabadságot, nekünk veszteségeket, nyomort, félelmeket hoztak. Nem tudom megmutatni unokámnak a sötét, hideg téli hajnalokon (fázós lábain átázott egyesületi tornacipővel) a húsbolt előtt sorban álló diákfiút, aki reggel hét óra körül adhatta át a helyét a nagymamájának, hogy ő megvegye a mócsingot, ha a várakozás végén kapott. Arról a lázadóról sincs hangfelvételem, akit kivezényeltek tüntetni az „imperialisták” ellen, s mással nem fejezhette ki tiltakozását, ezért a „Vesszenek a láncos kutyák!” jelszó „v” és „e” hangjait „b”, illetve „a” hanggal helyettesítette. Egy úszóverseny boldog győztesének újságból kivágott képe őrzi azt, aki az ötvenes években a közért előtt gyakran azon töprengett, futja-e a negyed kiló kenyér mellé egy kis zsírt venni. Aztán egyszer csak én is ott állok a Westminster hídon.
Ez is életem számos csodáinak az egyike. Mert máig megfejthetetlen csoda, hogy 1964-ben nem csupán megnyertem a BBC Shakespeare-pályázatát, de jutalomként el is utazhattam Angliába. Ehhez képest „kis csoda”, hogy később sokat jártam a világban, mert a körülmények szerencsés összejátszásából a nyolcvanas évek elején bekerültem a múzeumi világszervezet „gépezetébe”, s kollégáim (persze: Londonban) az irodalmi múzeumok tagozatának (majd párhuzamosan a Magyar Nemzeti Bizottság) elnökévé választottak. A hatvanas évek végétől megszaporodnak családi albumaink, amelyeket a feleségem állított össze, aki nélkül e történet másként alakul, s én sem az vagyok, mint aki ezeket írja. Csodaként éltem meg a szabad választást, majd kormánytisztviselő lettem, s közreműködhettem olyan maradandó intézmények létrehozásában, mint a Nemzeti Kulturális Alap. Fénykép őrzi, hogy az Országházban a köztársasági elnök átadja egyetemi tanári kinevezésemet, majd tíz év múlva (utóda) a Széchenyi-díjat. Nevem lexikonokban, könyvtári adattárakban is szerepel, s aki nagyon akarja, néhány nyilvános kiadványban a fényképemet is megtalálhatja.
Az újabb felvételek főszereplője Tünde unokám, akit most én sétáltathatok ugyanott, ahol egykor nagyapával fedeztem föl a világot. Szerencsére a Vár alagútjait régen befalazták, s talán sikerül elkerülnöm, hogy olthatatlan érdeklődést ébresszek benne a történelem titkai iránt. A képzelet világát nagyapa nyitotta meg, gyakorlati ismeretekre apám tanított. Tőle vettem a rádiórecsegtetés sok évtizedes szokását is. Igaz, ő csak a BBC-t hallgatta Budapest bombázásának a szüneteiben, a Szabad Európa saját leleményem volt. Nyilván azért, mert a nyilas hatalomátvételt már nem érte meg. Ha életben marad, talán a történelmet is másként látom, talán kisebb szerepet tölt be életemben a „messze föld ingere”, noha nyugtalanságomat, a keresés-kutatás szüntelen ösztönzését tőle is örököltem. Nagyapa és az apám mindig kalapban jártak az utcán, ahogy eltűnt koruk szigorú szokásrendje megkívánta. A világ – abban a körben, ahol eredményeket értek el – mindkettőjüket becsülte és hívta. Fölnőttkoromban találkoztam nagyapámnak azzal a tanítványával, aki elfogadta azt az amerikai állást, amelyet apám visszautasított. Velem egyidős fiával együtt jómódban éltek, de visszavágytak Magyarországra, amelyhez apám annyira ragaszkodott, s ahová ők már – különböző kötöttségeik (meg a hazai viszonyok) miatt – nem térhettek vissza.
Nézem a családi albumokat, keresem a záróképet. Lelki szemeim előtt jelenik meg elismert kortársam, amint egy tudományos vitában félszeg testtartásában makacs következetességgel kéri számon (a megbírált mű szerzőjétől) saját eredményeit, nézeteit, előítéleteit és kirekesztő véleményét. Senkinek ne legyen kétsége, kizárólag neki lehet „igaza”. Magatartásban ugyan csak a hosszadalmasság öregkori sajátosság, de nagyon szeretném, ha nem hasonlítanék hozzá.
