Mádon, Tokaj-Hegyalja egyik településén születtem. Ha két nappal korábban látom meg a napvilágot, minden születésnapomat együtt ünnepelhetném a franciákkal. Irigylem is azt a kollégámat, aki a Bastille lerombolásának napján tarthatja születésnapját, de hát az ember nem választhatja meg érkezésének időpontját. Hegyalja és a bor végigkísérte tudományos pályámat is, aligha függetlenül szőlőtermelő őseim foglalkozásától. Első tanulmányomat, amellyel 1958-ban egyetemi doktori címet szereztem, annak a tájnak a múltjáról írtam, ahol születtem, ahová ma is hazajárok, ahol ház- és pincetulajdonos vagyok, és évtizedeken keresztül szőlőtulajdonos is voltam, noha több mint ötven éve Debrecenben élek, egy olyan városban, amely mindenben más, mint a Tokaj-Hegyalját jelképező Sárospatak. Ráadásul nem kálvinista, hanem katolikus vagyok, neveltetésemre döntő befolyást a miskolci minorita atyák gyakoroltak. Áldom haló poraikban is emléküket. Mégis debreceninek tartom magam, megfogott a város puritán egyszerűsége, sallangoktól mentes magyarsága, ragaszkodása a hagyományokhoz. Az sem véletlen, hogy akadémiai doktori értekezésemet Debrecen történetéről készítettem, feleségem született debreceni, a debreceni egyetemen szereztem történészdiplomát 1957-ben. Büszke vagyok rá, hogy olyan mestertől sajátíthattam el a szakmát, mint Szabó István professzor. Ez a város befogadott. A Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma már Debreceni Egyetem) negyvennyolcadik éve munkahelyem, s végigjártam az egyetemi oktatók ranglétráját a tanársegédtől az egyetemi tanárig. Voltam tanszékvezető, intézetigazgató, 1980–86 között dékán, 1986–92 között rektorhelyettes, de hivatali beosztásomat sohasem munkatársaim ellen, hanem javukra igyekeztem felhasználni.
A rendszerváltozás éveiben úgy éreztem, hogy az értelmiségieknek politikai feladataik is vannak az új társadalom kialakításában. Ezért voltam 1990–94 között városi, 1994–98 között (egyéni) országgyűlési képviselő. (Ma már ebben nem vagyok olyan biztos, mint 15 évvel ezelőtt.)
A tanári hivatás nemcsak számomra, de egész családom számára az önkifejezés egyetlen lehetséges formája volt. Feleségem tanárként ment nyugdíjba, két lányom ma is aktív pedagógus, s a 22 éves korában elhunyt harmadik is annak készült. 47 év alatt több ezer tanítványom volt. Nagyon sokan vannak közöttük, akik nem felejtettek el, akiknek máig sem professzor úr, hanem „Pista bácsi” vagyok.
Szűkebb tanítványi gárdámban, egykori tanszéki munkatársaim között nagyon sok kiváló tudós található, akik nemcsak Debrecenben élnek, de az ország minden jelentős tudományos kutatóhelyén megtalálhatók. Büszke vagyok rájuk, mert az ember tanítványaiban és tudományos munkáiban él tovább.
A szakmai közvélemény, teljes joggal, agrártörténésznek tart. Amikor 2004 májusában a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlése levelező taggá választott, sokan mondták, hogy a debreceni agrártörténeti iskola egyik tagja lett akadémikussá. Valóban a Szabó István által szervezett agrártörténeti iskola tagjának tartom magam, eddigi, közel kétszáz publikációm több mint kétharmada a mezőgazdaság és a parasztság történetével foglalkozik, meglehetősen tág időhatárok, a XV–XX. század közötti időszakban. Agrártörténeti kutatásaimban van egy nagy előnyöm: gyermekkoromban egy sor munkafolyamatot közvetlen környezetemben ismerhettem meg, nem kellett könyvből megtanulnom. Egyik méltatóm úgy vélte, kutatásaim érdeme, hogy összeillesztettem az országos és helytörténeti kutatást. Írtam nagy összefoglalásokat (paraszti differenciálódás a kapitalizmus korában, a magyar mezőgazdaság a XIX. század első felében, mezőgazdaság a dualizmus első évtizedeiben, európai mezőgazdaság a korai középkorban és az érett feudalizmus idején), de nagyon sok, mások által lebecsült helytörténeti munkát is (Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Berettyóújfalu, Mátészalka, Debrecen agrártörténete stb.). Fontosnak tartottam, hogy az agrárvilágról kialakított országos kép a regionális különbségek eredőjeként szülessék meg. Ezért írtam számos regionális kérdéssel foglalkozó tanulmányt is (Tokaj-Hegyalja, hajdúvárosok, Alföld, Északkelet-Tiszántúl, Nyugat-Dunántúl stb.). Érdekelt a magyar tanyarendszer múltja, kötetbe szerkesztett tanulmányaim jelentek meg a reformkor társadalmi kérdéseiről is (Széchenyi és kortársai).
Ha a gondviselés hagy még időt rá, nyugdíjas éveimben szeretném befejezni néhány tervemet, a középkori Európáról írandó összefoglalást, a hajdúkerület gazdálkodásának feldolgozását, a „hosszú” (1790-től 1914-ig tartó) XIX. század agrártörténetének egységbe foglalását, s szeretnék sokkal többet foglalkozni hobbimmal, a kertészkedéssel.
