Értelmiségi családból származom. Édesapám gyógyszerész; nagyapám református lelkész; dédapám mérnök-tanár volt (Jedlik Ányos tanítványa), aki 48-as főhadnagy, Világos után rab az Újépületben, majd Kufsteinben. Életemet is befolyásolta ez a környezet, a kor, ezek az évtizedek. Gyerekként „átéltem” a második világháborút; láttam zsidóüldözést, a repülők géppuskázását – ránk. Édesapámat behívták katonának, szörnyű bombázások idején másokkal együtt én is rettegtem az óvóhelyen. A front közeledtekor Nyugatra menekültünk, eljutottunk Bécsig. A Pazmaneumban voltunk, s láttam, amikor az orosz katonák elhurcolták a magyar főtiszteket. Bécsből Budapestre jöttünk „haza” – nagynénémék lakásába. Beíratkoztam a budai ciszterci gimnáziumba, de közben váratlan örömünkre Édesapám hazaérkezett a nyugati fogságból. Kiskunhalasra költöztünk, Édesapám ott dolgozhatott mint gyógyszerész, majd Kecskemétre jöttünk.
A körülmények hatalma (Beauvoir szavaival) meghatározta a család és az én sorsomat is. Két rokonomat meghurcolták a személyi kultusz idején (ÁVO), vagyonunkat elvették, „osztályidegen” származási kategóriába kerültem. Így nem vettek fel a gimnáziumba sem, ezért Kecskemétről Pestre kellett mennem református egyházi iskolába, a Lónyayba. Aztán a kecskeméti Katona József Gimnáziumban érettségiztem, de nem javasoltak továbbtanulásra származásom miatt, bár jelesen érettségiztem. Nehezen tanulhattam: többször felvételiztem, végül a pesti Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskola után az ELTE magyar–történelem szakára kerültem. (Közben a főiskoláról átjártam az egyetemre Füst Milán és Benedek Marcell speciálkollégiumaira.) Itt szereztem diplomát, itt doktoráltam magyar nyelvészetből Szathmári István professzor úrnál. (Az elnök Bárczi Géza professzor volt.) Hálás vagyok egyetemi tanáraimnak (Szathmári István, Fábián Pál, Nagy Miklós).
Tanár lettem: Bugacon és Kecskeméten általános iskolában, majd a kecskeméti Katona József Gimnáziumban harminc évig tanítottam. Büszke vagyok tanítványaimra; én nagyon szerettem őket, és ők is ragaszkodtak hozzám.
Korán közel kerültem az irodalomhoz: egyik első tanulmányomat Krúdy stílusáról írtam. A kecskeméti Forrás folyóirat főszerkesztő-helyettese voltam és vagyok. Nagyszerű élményekkel gazdagodtam mint szerkesztő, megismerkedhettem Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Illés Endrével, Sütő Andrással, Alberto Moraviával stb. Olykor így barátságok is szövődtek: Vekerdi Lászlóval, Pilinszky Jánossal, Kántor Lajossal, Ilia Mihállyal, Faludy Györggyel, Buda Ferenccel stb.
1956 októbere, forradalma átformálta nemzedékünket is: sokan elhagyták Magyarországot (pl. Thinsz Géza, Kabdebó Tamás). 1935-ben született főiskolai évfolyamtársam, régi jó barátom, a Párizsban élő irodalomtörténész: Sipos Gyula (Albert Pál). Első gimnazista osztálytársam, Finta József, a jeles építész is 1935-ös. Szintén ebben az évben született a Londonban élő Czigány Lóránt irodalomtörténész és Ferdinandy György, a Puerto Ricóban és Budapesten élő író. Barátaim ők is. („Mint oldott kéve…” – idézhetném, hisz egyik unokatestvérem Svájcban, a másik Svédországban él.)
Saját tevékenységemet a szerkesztés és a tanári munka mellett az írás jellemzi. Kb. harminc-negyven folyóiratban (például Korunk, Hitel, Tiszatáj, Forrás) jelentek meg írásaim. Kilenc könyvem látott napvilágot (például Benedek Marcell. kismonográfia, MTA, Irodalomtudományi Intézet, Balassi 1995; A stílus – az író. Intergratio, Bécs–Kecskemét, 2003) Számos gyűjteményes kötetben olvashatók írásaim (például Egyedül mindenkivel. Weöres Sándorról, Szépirodalmi, 1993; Menekülő szív. Kálnoky Lászlóról, Nap Kiadó, 2000).
Életem és munkám nem jellemezhető csak adatokkal. Hisz fontosabb mindennél a családom: feleségem, Vetéssy Zsófia (tanár), fiunk, Zsolt, lányunk, Zsuzsa, unokáink, Dorka és Zita. A távolabbi ősök és az én kis családom: erőt ad, éltet. Az irodalomnál erősebben.
Szeretett családom, barátaim, írótársaim, tanítványaim (és könyveim) között élek. Emberek közt. Boldogan. Igen, részese lehettem annak a különös pillanatnak, boldogságnak, melyről Kosztolányi ír a Hajnali részegségben: „Szóval bevallom néked, megtörötten / földig hajoltam s mindezt megköszöntem.”
