Hetven felé közeledve mindenkinek van min elgondolkodnia. Ilyenkor az ember óhatatlanul nem előre néz, inkább visszafelé tekint. Az első, ami eszembe jut, hogy személyesen ismert felmenőim közül senki sem érte meg ezt a kort. Ingoványos talajon járok hát, nincsenek előttem igazi példák arra, hogy a mi családunkban milyen is hetvenévesnek lenni.
Apám alighanem a harmincnyolcat sem töltötte be. A faji törvények következtében újságírói hivatását nem gyakorolhatta, a második világháborúban fehér karszalagos munkaszolgálatosként szolgált. 1944 végén megszökött, majd a frontvonalon át Budapest felé igyekezett, nyilván engem akart megtalálni, de útközben nyoma veszett. Valószínűleg sohasem fogom megtudni, hogyan halt meg. Szüleim korán elváltak, engem anyám nevelt, aki később egy zsidó kórházi főorvoshoz ment hozzá. Ő maga divatrajzolóként dolgozott, s élete utolsó éveiben a Színművészeti Főiskolán viselettörténetet tanított. Negyvenegy múlt, amikor, néhány hónappal a nagykorúságom előtt, levetette magát annak a Pozsonyi úti védett háznak a belső udvari erkélyéről, amelynek ablakából utoljára látta búcsút intő nevelőapámat. Ő egy németországi haláltáborban végezte. Ma egykori íróasztala mögött ülve írom ezeket a sorokat.
1944–1945 viharos fordulóján hatvanas éveit taposó apai nagyanyám gyakorlatilag éhen halt, hasonló életkorú anyai nagyanyám lakótársaival a gettó egyik pincéjében húzta meg magát, amikor fegyveres nyilasok tartottak „razziát”. „A kalaposra lőjetek!” – mondta az egyik suhanc. A kalapos volt a nagyanyám.
Nagyapáim a hatvanas éveik elején még „ágyban, párnák között” haltak meg. Apai nagyapám (eredetileg alkalmasint szabó lehetett) a Király utcában sógorával együtt szövetkereskedést nyitott, amely egy időben egészen jól ment, de még a gazdasági világválság idején tönkrementek. Én már szegény emberekként emlékszem rájuk. Anyai nagyapám pedig egy belvárosi bank kis fizetésű tisztviselője, alighanem német nyelvű levelezője volt.
Családom a XIX. században elmagyarosodó zsidó kispolgárság iskolapéldája, ahol a kocsmárosokat, szatócsokat és iparosokat követték a kereskedők, tisztviselők, majd értelmiségiek nemzedékei. Az enyéimek akkoriban a fél Dunántúlt belakták, s a monarchiabeli békeidőben egyre többen keresték boldogulásukat Budapesten. Anyai nagyapám németül vezetett naplójában – amelyet én már nehezen értek – beszámol apósának, Stein Lipót nyomdásznak a hetvenedik születésnapjáról, amelyet a Royal Szálló egyik hotelszobájában tartottak 1923. január 6-án. Hát persze, nagyanyám öccse, a család jótevője, aki a legtöbbre vitte, Sándor bácsi igazgatta akkoriban az Erzsébet körúti intézményt. Dédapámnak az idő tájt három fia és négy lánya volt életben, elképzelem az ünnepi jelenetet: családtagjaikkal együtt zsúfolásig megtölthették a sajátos különtermet. A jelenlévők nagyobbik része túlélte a háborút, de a magyar történelem további viharai őket is szétszórták a világban. Mára unokahúgommal ketten maradtunk, és gyerekeinkkel és unokáinkkal is nehezen jönne össze egy hotelszobára való rokon.
1944–45 legkeményebb hónapjaiban anyám rajtam kívül a deportálások elől vidékről Pestre menekült négy mostoha-unokatestvéremről is gondoskodott. Az ötből négyen élünk még, ketten külföldön, ketten Magyarországon (az író Konrád György és én). Kis csoportunk összetartása valamiféle biztonságérzetet adott valamennyiünknek a felborult világban, s már csak azért is hálás vagyok akkori katolikus hitemnek, mert meg voltam győződve róla, ha valakire, hát rám biztosan vigyáznak odafent.
Vallásos hitem a „fényes szelek” időszakában átadta a helyét a politikai hitnek. Azokban a tételekben, amelyekben akkoriban hittem, ma már szintén nem hiszek, de hálás vagyok utóbbi hitemnek is, mert azon keresztül tanultam meg közösségben, országban gondolkozni, és ébredtem rá a társadalmi igazságtalanságokra. Mindegy, hogy ezeket az eszméket az ember hol tanulja meg, a fontos csak az, hogy megtanulja. Ezekben ugyanis ma is hiszek.
Jó iskolába jártam, a Trefortba, de nem számítottam jó tanulónak. Aészettudományos tárgyakhoz és a latin igeragozáshoz egyáltalán nem fűlt a fogam. Az érettségin is éppen csak átcsúsztam, ha nem nyúlnak a hónom alá, nem kerülök be az egyetemre.
Akkoriban átmeneti politikai szélcsend uralkodott, nekem hiányzott előző éveim mozgalmassága, s kaptam az alkalmon, amikor egy évfolyamtársam visszautasította a kínai ösztöndíjra szóló felkérését, én jelentkeztem helyette. Tenni akartam valamit. Ezzel egy életre eljegyeztem magam Kínával.
Ez a vonzalom nem volt mindig teljesen kölcsönös, s talán nem is a vonzalom a legjobb kifejezés erre a viszonyra, hiszen az ember tanulmányainak tárgyát különböző érzelmekkel, sőt érzelmek nélkül is megközelítheti. Mindenesetre nem bántam meg, hogy hét évet töltöttem ott: azóta másként látom a világot, s benne magunkat is.
Hogy pontosan mi is a szakmám, azt magam sem tudom megmondani. 1961-ben végeztem el a Pekingi Egyetemen a kínai nyelv és irodalom szakot. Amikor hazajöttem és személyi igazolványt cseréltem, a rendőrtisztviselő a szakmám után érdeklődött. Mondtam, hogy még nem dolgozom. Erre megkérdezte, hogy mit végeztem, s beírta: kínai nyelv- és irodalomtanár. Bár máig ez áll az igazolványomban, fél évig tanítottam ugyan a miskolci szabadegyetemen modern történelmet, de kínai nyelvet és irodalmat soha sehol. Itthon a diplomám nosztrifikálásához különbözeti vizsgát akartak tétetni velem, de én úgy gondoltam, hogy nekem így is jó, ahogy van, ezért a diplomám máig nincs nosztrifikálva. Amit csinálok, az egyébként valahol a tudományos kutatás és a politikai újságírás között helyezkedik el, leginkább népszerűsítésnek nevezhető.
Dolgoztam a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban és az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében (érdekes hely volt, egykori munkatársai ma valamennyi politikai párton belül és körül megtalálhatóak). A váltás fő oka abban rejlett, hogy rájöttem, engem nem a holt tárgyak, hanem az emberi viszonylatok érdekelnek. Kínában nem a tantárgyaimból tanultam a legtöbbet, hanem abból, amit láttam, átéltem, s amiről akkor azt hittem, hogy csak akadályozza a munkámat. De hogy életemben ez a fordulat bekövetkezhetett, azt elsősorban Szabó L. Istvánnak köszönhetem, aki felfigyelt egy, a Népszabadságnak küldött olvasói levelemre. A hatvanas évek derekától már a kínai politika állt érdeklődésem középpontjában, s ezzel foglalkoztam több mint két évtizeden át. 1990-ben korkedvezményes nyugdíjba mentem, azóta szabadúszó vagyok.
Fordítottam kínai klasszikus és mai irodalmat, írtam könyveket és tanulmányokat a kínai történelemről és a társadalomról, készítettem útikönyveket. A Péchy Blanka által alapított Magyar Lajos-díj első kitüntetettjei közé tartozom, alighanem azért, mert segítettem első férje kínai tárgyú írásainak magyarországi megismertetésében.
Szóval – jóban-rosszban – elröpült hetven év.
