Négy gyermek közül másodikként születtem a Kék Emse évében, Rák havában, Szent Iván után, félholtan és kis híján anyagyilkosul, királytalan királyságban, a pesti Zuglóban, akkor Kőbánya részében. Horvát nagyapám szíjgyártó, kárpátaljai felesége sokgyerekű és -munkájú írástudatlan asszony, német nagyapám sok magyar könyvű sütőmester, korán halt első felesége, anyai nagyanyám enyingi születésű volt. Nagyszüleim többnyelvűek voltak, szüleim, Katulić Imre lakatos, gépkocsivezető, majd bérelszámoló és Dorn Mária háztartásbeli, majd 1952-től (a „proletariátus végső elnyomorodása” idején) gyári munkás, csak magyar ajkúak. A háborút és végét néhány hónapos falusi menekvés kivételével Zuglóban éltük át, benne a rövid, de sötét nyilasuralommal és utcai harcokkal. Középiskolásként kezdtem érdeklődni az ázsiai írások iránt, a Széchényi Könyvtárban forgattam Csoma Sándor tibeti nyelvtanát és szótárát, meg egy kínai bibliát. A pesti tudományegyetemen tanultam kínait, mongolt, régi törököt, tibetit s egyebet Ligeti Lajos, Németh Gyula és Csongor Barnabás vezetésével. Élveztem a sokféle írásrendszert, í törökkel, mongollal és mandzsuval, sőt a kínaival közös szavainkat, ötfokúságukban a mienkkel közös dallamaikat meg a tőlünk távoli világok üzenetét. Megéltem 1956 októberének fényes napjait, szerencsével túléltem a megtorlást. Sok társam menekült ki akkor a hazából. Ötödéves hallgatóként jártam először Mongóliában (1957) Urayné Kőhalmi Katalinnal és Róna-Tas Andrással. Nem könnyen kaptam útlevelet. Aztán egy hónap munkátlanság után Ligeti tanár úr akaratából az ELTE belső-ázsiai tanszékén lettem gyakornok, végül – az ötfokú létra tetején – ugyanott egyetemi tanár, évekig tanszékvezető. Többször kutattam nyelvet, irodalmat és népköltést mongolok közt Mongóliában és Kínában. Egy évet (1967/1968) dolgoztam Szentpétervár (akkor Leningrád) legnagyobb keleti könyv- és kéziratgyűjteményében, negyedévig voltam vendége japán egyetemeknek, rövid ideig a Belső-mongol Egyetemnek és Tajvannak. Fordítottam régi s mai mongol irodalmat magyarra. Bár az élőszóbeli tolmácsolás nem igazán kenyerem, voltam néhányszor párton kívüli tolmácsa pártos vezetőknek. Egyetemi doktorátust egy XVII. századi mongol írásról írt dolgozattal, kandidátusi címet egy kelet-mongol énekmondó énekeit és nyelvét leíró-elemző munkával, akadémiai doktorátust a mongol írásbeliség történetének vázlatával szereztem. Leírtam addig le nem írt nyelvjárást, kiadtam több nyelvemléket, több könyvet, számos tanulmányt, cikket, sok könyvbírálatot, egy mongol–magyar kéziszótárt, tankönyvet, fordítottam mongolból, kínaiból és oroszból magyarra vagy angolra több keleti tanulmányt. Szerkesztettem néhány cikkgyűjteményt, folyóiratkötetet. Több éven át kutattam régi török (ujgur) írott emlékeket a kelet-turkesztáni porosz kutatók gyűjteményében a jeles berlini orientalista, Peter Zieme társaságában. Eddig három közös kötetünk s egy nagyobb tanulmányunk jelent meg, egy még kiadatlan. 1988 óta dolgozom az Indianai Egyetemen, Bloomingtonban is. A pesti egyetemen tanítottam régi és mai mongol nyelvet, nyelv-, írás- és irodalomtörténetet, altaji nyelvészetet, tibeti filológiát, sino-tibeti nyelvészetet, Bloomingtonban mongol nyelv-, írás-, irodalom- és művelődéstörténetet, régi törököt, tuvait, burjátot, mandzsut, s ott először evenkit, azaz tunguzt. Tanítványaim közül egy a pesti, egy dél-koreai, kettő észak-amerikai egyetemen tanít. Utolsó pesti egyetemi félévemet 2005 tavaszán tanítom (de ezt még meg kell érnem).
Más e világi hívságaim, javaim és kötöttségeim: tagja vagyok a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, a Kőrösi Csoma Társaságnak (voltam főtitkára), a bloomingtoni Mongolia Societynak, az American Oriental Societynak és az Association for Asian Studiesnak, levelező tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, tiszteleti tagja a Török Nyelv Társaságának és a harvardi Central Eurasian Studies Societynak. Legmagasabb kitüntetésem a mongol Sarkcsillag-érdemrend, legnagyobb díjam – Peter Zieme jóvoltából – az Alexander von Humboldt kutatói díj.
1958-ban Ulánbátorban házasodtam össze – ház nélkül – Rincsen Sindzával, aki 1999-ben halt meg Budapesten. Matematikus lányunk Budán, villamosmérnök fiunk Kaliforniában él. Lányunknak két nagy lánya, fiunknak három öreg macskája van. 2004-ben Bloomingtonban kötöttem újra házasságot – ismét ház nélkül – a szlovák születésű prágai orientalista és fordító Marta Kiripolskával, makacs hívemmel.
Afganisztán szovjet megszállásakor mondtam, hogy az a birodalom végének kezdete, de nem hittem, hogy oly hamar meglátom a végét. Örültem a baltiakéval együttes szabadulásunknak, a berlini falomlásnak, a temesvári-bukaresti forradalomnak, Leningrád vissza-Pétervárosodásának. Reméltem a hivataluralom és a közromlás szűnését, a szenvedélyek csitulását, a szélsőségek enyhülését, a világ gyorsabb és békésebb jobbulását, de ezekért és sok másért még sokat kell „imádkozni”.
2004 októberében is.