Írásomat azért kezdem önéletrajzi elemekkel, mert „indulásom” – születésem helye (Erdély, Kolozsvár, Farkas utca), a család, amelybe belekerültem, és persze születésem és gyermekkorom ideje is – máig manipulálják „létezésemet”, felfogásomat a VILÁGRÓL, létemet VALAMIBEN – VALAKIBEN, akinek távoli megfoghatatlansága oly sokszor elkeserít. Hat évig éltem Kolozsvárott a Farkas utcai hársfák árnyékában, a református ó-kollégiummal szemben (édesapám a gimnázium magyar–latin szakos tanára, édesanyám az iskola igazgatóságának titkárnője volt). Anyai részről erdélyi – elég hamar elszegényedett – nagybirtokosok, református papok voltak az őseim, apai részről Torda-Aranyszék környéki, parasztsorba jutott valamikori székely kisnemesek. Nagyanyám múltjában benne élt az a Varjú nemzetség, amelyről Kós Károly szép könyvét írta.
1941-ben, Erdély rövid idejű visszatérésével Nagyváradra költöztünk; – ebbe a Kolozsvártól oly távoli habitusú nyüzsgő „kis nagyváros”-ba, ahol is apám három év alatt egy református minta-leánygimnáziumot fabrikált a semmiből. Ő, aki ifjúsága idején jó költő és kiváló műfordító volt, ebben a szervező szerepben élte ki magát igazán, amíg pályáját véglegesen ketté nem törte a világháború s 1944. őszi menekülésünk Pestre.
Budapesti iskoláimat a Lónyay utcai Református Gimnáziumban kezdtem el – s 1952-ben két igen nagy csapás is ért: édesanyám halála s kedves gimnáziumom megszüntetése. A „Lónyay”-val párhuzamosan végeztem a Képző- és Iparművészeti Gimnázium esti tagozatát, s elszántan hittem, hogy grafikus-festő lesz belőlem (bár érdeklődésem igencsak ingadozott az irodalom – a költészet – és a rajzolás között).
Édesapám meglehetősen elszánt küzdelmet folytatott művészi ambícióim ellen – így jelentkeztem 1953-ban (a „Nagy Imre-év”-ben) a műegyetem építész karára, ahová fel is vettek.
Bár sohasem voltam eminens típus, valójában mindig igen jól tanultam, így az egyetemen is, ahol népköztársasági ösztöndíjam ellensúlyozta meglehetősen rossz káderlapom tartalmát (nacionalista, klerikális beállítottságú stb.!!!).
1956 végéig a rajz tanszék demonstrátora voltam, s ha nincs a forradalom (amely velejárójaként az engem szerető és patronáló Bardon Alfréd professzort eltávolították katedrájáról), talán az egyetem marad életpályám helye (jó, hogy nem így történt).
1958-ban diplomáztam, s diplomatervem alapján nyertem állást a Lakótervben (ahol is 36 évig dolgoztam – az utolsó években főmérnök-főépítészként). 1994 végén alapítottunk kollégáimmal együtt saját céget Finta és Társai Építész Stúdió néven.
1963-ban nősültem; feleségem, Zarka Zsuzsanna mindenben (napi munkámban is) társam.
Házaimat, terveimet sokan ismerik – elszántan támadják vagy szeretik (Salgótarján városközpontjának részei, az egykori Hotel Duna – ma Marriott –, az egykori Fórum – ma Intercontinental – Hotel, a Kempinski, a Taverna, a Novotel, a Budapest Kongresszusi Központ, több irodaház – pl. a Bajcsy-Zsilinszky út–József Attila utca sarkán –, a Bankcenter, a Westend City Center, a Városmajori Klinika cardiovascularis tömbje, néhány pozsonyi és brnói, illetve bécsi munka – s folytathatnám a sort).
Hivatalos elismerésekből bőven kijutott nekem; két Ybl-díjam, Állami Díjam, Kossuth-díjam, MTA rendes tagságom, tiszteleti tagságom az Amerikai Építészeti Intézetben, Steindl-díjam, egyetemi tanári címem elvileg meglehetős elégtétellel tölthetne el – de ez nem így „működik” nálam. A tervezés „játékát” ma is imádom, s szakmámat egyazon mértékben tartom igen egzakt mérnöki munkának és nagyon is szubjektív „játéknak” – vagy, ami még fontosabb, morális felhatalmazásnak az emberi életek szolgálatára.
Világunk és országunk filozófiai-tartalmi-gazdasági-politikai-érzelmi káosza elkeserít, s különösen lehangol Budapest folyamatos romlása – talán mert nagyon szeretem ezt a várost.
Kicsi, maradék örömeim: otthoni nyugalmam, utazásaim izgalmas szépségei és ezekhez kapcsolódó rajzolgatásaim, hazai és külhoni kiállításaim, kiadott könyveim, s nagy ritkán egy-egy verset is megírok (magamnak).
Meglehetősen nagyra méretezett cégem gondjai, szervezési, személyi problémái már igencsak fárasztanak – az „egy kis független nyugalmat” vágya egyre erősebb bennem. Rómában-Párizsban-Velencében-Firenzében vagy éppen a kalotaszegi Kiskapuson szeretnék létezni, rajzolni vagy otthon festeni, írni, zenét hallgatni.
Egyelőre úgy érzem, hiába élnek bennem ezek a vágyak…
