Pedagóguscsaládban születtem. Miskolcon jártam iskolába. A Lévai József Gimnáziumban kezdtem, azután az államosítás után az iskolarendszer is változott. A patinás épületben a gimnáziumi tanárok közreműködésével általános iskola működött. Ezután ismét ugyanott, immár a Mikszáth Kálmán Gimnáziumban érettségiztem.
Jó osztály volt, szinte mindnyájan sportoltunk. Valamennyien megtaláltuk helyünket, az élet legváltozatosabb területein. A most már évente tartott érettségi találkozókon öreg mérnökök, tanárok, tisztviselők, vállalkozók vannak jelen.
Nem akartam pedagógus lenni, de az akkori idők kétéves sorkatonai szolgálatánál jobbnak tűnt számomra a Pécsi Tanárképző Főiskola, ahol 1955-ben végeztem történelem szakon.
A sportot nem hagytam abba, és az később is meghatározta az életemet. Röplabdáztam az NB I–II-ben, a megyei bajnokságban, edző- és játékvezetői vizsgát tettem.
Falusi iskolában kezdtem a pedagóguspályát, majd Kaposváron, a MÁV nevelőotthonában fejeztem be 1970-ben. Génjeimben öröklődött a pedagógusvéna. Több száz kisdiák útra bocsátásánál asszisztáltam kollégáimmal, s büszke vagyok, amikor negyvenéves találkozóra is meghívnak. A volt tanítványok legtöbbje ma már egy-két unokával dicsekszik, van köztük orvos, vasutas, mérnök, operaénekes. Szomorú, hogy a MÁV meg akarja szüntetni ezt a nagy múltú, közel százötven éves intézményt. Azok, akiket innen kikerülve megcsapott a mozdony füstje, máig is szívvel-lélekkel vasutasok. Visszaemlékezve, nem bántam meg a pedagóguspályán töltött éveket. A gyerekek között sokáig fiatal marad az ember.
1960-ban beíratkoztam a Pécsi Tudományegyetem jogi karára. A nevelőotthoni tapasztalatok, a társadalomban egyre gyakrabban előforduló fiatalkori kriminalitás miatt egyre tudatosabban kezdtem az ilyen jellegű témákkal foglalkozni. Már harmadéves koromban érlelődött disszertációm tárgya, melyből valóság lett A fiatalkorú bűnözés és a család kapcsolata címmel. Földvári professzor jelesre értékelte.
Nem volt könnyű család és munka mellett tanulni. Az egyetemi évfolyamtársak legtöbbje számára előírták a jogi diploma megszerzését (BM, HM, államigazgatás). Ők voltak könnyebb helyzetben. Néhány professzor meg is kérdezte, miért kell nekem második diploma, mások pedig azt mondták, többet kell produkálnom, mint a tanácsakadémiásoknak.
A jogi diplomát követően még két évig a pedagóguspályán maradtam. A fiatalkori kriminalitást érintő munkahelyek nem léteztek környezetemben. Atyai jó barátom – aki párton kívüli városi ügyész volt – javaslatára pályát módosítottam. Pedagógusként megbecsültek, a jogásztársadalom viszont nem ismert. Ironikusan néhányan többször megjegyezték: pedagógusok között a legjobb jogász, a jogászok között a legjobb pedagógus vagyok.
Igyekeztem a magam számára megállapított mércét teljesíteni. Több mint tíz év termelőszövetkezeti jogászkodás után letettem az egységes ügyvédi-jogtanácsosi vizsgát, majd ezt követően újabb tíz esztendőt dolgoztam a megyei szintű mezőgazdasági szakirányításban.
1990-től 1995 áprilisáig a Somogy Megyei Bíróság Cégbíróságának bírája voltam. Szövetkezeti múltam miatt itt is ezzel a területtel volt kapcsolatos munkám nagy része. A legnehezebb feladatot ekkor a számítógéppel való ismerkedés jelentette.
1995 márciusában telefonon keresett meg az egyik honatya, hogy jelentkeznék-e átvilágító bírónak. Közöltem, hogy nem szoktam ilyen feladatra önként jelentkezni, ismerem a törvényt, de ha írásban felkérnek, azt megtiszteltetésnek veszem. Ha pedig az Országgyűlés megválaszt, lelkiismeretesen, a jogszabályok szellemében fogom elvégezni ezt a felelősségteljes, történelmi jelentőségű munkát.
1995. április 15-én hatodmagammal az Országgyűlés megválasztott átvilágító bírónak. Azóta hárman jelenleg is egy bizottságban dolgozunk. A feladat kezdettől nem volt, és most, a vége felé sem könnyű.
Munkánk során megismertük a BM III/III-as csoportfőnökség, a belső elhárítás sok ember életét megnyomorító munkáját, a szervezetet kiszolgáló ügynökök, tartótisztek, szigorúan titkos állományba tartozók sokszor gyomorforgató tevékenységét.
Az érintettek nagyon kis száma az eljárás megindulásakor lemondott, az ő dossziéikat harminc évig nem lehet megismerni. Akikről viszont bebizonyosodott az ügynöki múlt, az előkerült, sokszor több száz oldalt kitevő jelentések megléte esetén is a végsőkig tagadtak, nem ismerték el azt a tevékenységet, amellyel sok ember életét tették tönkre, akik esetleg hosszú évekig börtönbe vagy megfigyelés alá kerültek.
Munkánk kezdetén fiatalabb kollégáimat arra kértem, hogy a pártoktól függetlenül, csak a törvény szellemének megfelelően, a tények alapján végezzük a ránk bízott feladatokat.
Úgy érzem, becsületesen dolgoztunk s végeztük el ezt a megtisztelő munkát. Történelmi cselekedet volt, melynek értékelése az utókor feladata lesz.
