Apai nagyapámék a XIX–XX. század fordulóján jöttek Karinthiából a fővárosba, anyai nagyapám Trencsénből. Az ő felesége volt magyar anyanyelvű. Apám a harmincas évek elején Pancsován talált munkát. 1934-ben magyarként vissza kellett menekülniük a már engem váró anyámmal együtt a szerb (jugoszláv) király meggyilkolása miatt. Budapesten menekültként kezelték őket – majd minket –, ezért apámat nem vitték katonának. 1943-ban Érsekújvárra mentünk. 1945–46-ra fasiszták, magyarosítók, a szlovák nép ellenségei lettünk. 1946-ban visszamenekültünk Budapestre. 1948–49-ben lehetőséget kaptunk a repatriálásra Karinthiába…
1953-ban magyar–latin szakra jelentkeztem, de múltam miatt a latint szlovákra változtatták. E csapást nehezen dolgoztam fel, de végül elfogadtam. Megtanultam a nyelvet, ismerkedtem a kultúrával, a szlovák nemzetté válás ma is zajló drámájával. Hogyan lehetnek egy évezreden át Szent István koronájának népe, szuverének a szlávok között és közben európaiak, sértődés, bosszú, bűnbakkeresés nélkül. Ennek megérzése már szolgálat. A sejtés megfogalmazása az én magyar nemzetemnek.
1991-ig az anyaggyűjtés, a bibliográfiák évtizedei következtek. Igen-igen sok meghitt emberi, baráti kapcsolat Szlovákiában, az egyre nehezebb szolgálat vállalása. A különcködésé, a csodabogárságé, egy kicsit a magyarság érdekeinek háttérbe szorítójáé, a „csak bibliográfus” kirekesztettségéé.
1991–92-ben a szerveződő Pázmány Péter Katolikus Egyetem néhány vezető személyisége megbízott a szlovák szak létrehozásával, a magam elképzelése szerint. A szolgálat az intézmény lényegéből fakadó küldetés lett. Teljesítését könyvek sora, közös tudományos konferenciák, a végzős hallgatók tevékenysége jelzi. Szlovák tanszékünk nyilvános működése várakozó, bátorító bizalmat élvez mindkét országban, s a két nagyobb egység, a Szlavisztika–Közép-Európa Intézet és annak nyugati szláv kulturális kutatócsoportja immár régiónk egykorvolt együvé tartozásának bemutatásán fáradozhat.
