Szülőfalum Oroszország Orjol megyéjében található, ahol mordvin apám, Rozgyin Alekszej iskolaigazgatóként dolgozott. Matematikusi tehetségének köszönhetően Leningrádban egyetemet végzett. Apai nagyapám mozdonyvezető volt – és még idejében, hatalmi segédlet nélkül halálozott el. Nagyanyámat mint kulákot a nagy sztálini terror kezdetén Szibériába deportálták. Két kiskorú gyereket hagyott otthon, de sikerült szerencsésen túlélnie a történelem viharait. Ágyban, párnák közt halt meg a nyolcvanas években.
Édesanyám, Miller Hirlanda ápolónő volt. Észt anyai nagyapám, Millex Jüri a 20. század elején Pétervárott dolgozott. Ügyes kezű esztergályosként könnyedén eltartotta négyfős családját: háztartásbeli feleségét és két lányát. A cári Oroszországban mindkét lány észt gimnáziumot végzett itt, Pétervárott. Háromszobás önálló lakásuk volt a főváros egyik polgári negyedében.
1935–41 között Leningrádban éltem. 1937 – a sztálini terror tetőzött. Apámat is a gulagra hurcolták, ahol 1947-ig raboskodott. Utána – „a nép ellensége” minősítés miatt – még tíz évig nem telepedhetett le nagyvárosban, különösképpen nem a birodalom európai részén. Hruscsov idején rehabilitálták.
Nagynéném férjét (aki észt hajógépész és régi bolsevik volt, szintén Leningrádban élt) 1937 októberében ugyancsak letartóztatták. Családját évtizedeken át azzal hitegették, hogy él, csak mint a nép különösen veszélyes ellenségének nem szabad leveleznie még a családjával sem. Az „olvadás” után rehabilitálták. Sorsáról – még 1937 novemberében agyonlőtték – csak 1989 után értesült családja. Nagynénémet, a feleségét ’37 végén a sarkkör környékére deportálták. Miután szabadon engedték, a nagyvárosokat csak száz kilométerre közelíthette meg, azokban nem telepedhetett le.
A második világháború kezdetén, 1941-ben anyámat mint ápolónőt mozgósították. A városban élte át Leningrád blokádját – belerokkant. 1941–42 telén majdnem éhen haltunk. Unokatestvéremmel ’41 nyarán a nagyvárosoktól száz kilométeres távon kívüli Tolmacsovóba utaztunk kitelepített nagynénémhez. A területet a németek váratlan gyorsasággal foglalták el. A polgári lakossággal egyáltalán nem törődtek. Sőt – nehogy a szovjet partizánok kezébe kerüljön – nem hagyták betakarítani a termést. Ott rothadt el a kolhozmezőkön, miközben ezen a vidéken ebben az időben hatezer inkeri (finn) halt éhen. Velük együtt majdnem mi is. Bennünket az észtországi rokonok mentettek meg: 1942 tavaszán hozzájuk költöztünk. Ennek az évnek a tavaszán és nyarán a nap olyan szikrázóan fényesen sütött rám, ahogyan sem azelőtt, sem azután soha. Erre az időre úgy emlékszem vissza, mint újjászületésem korára.
A háború kezdetétől négy éven át semmit sem tudtunk szüleimről.
Gyerekkoromban két nyelven beszéltem: észtül és oroszul – a magyar közmondás, a Jó pap holtig tanul, rám a tanárra is igaz. 1959-ben orosz nyelv és irodalom szakos középiskolai tanári oklevelet szereztem a Tartui Állami Egyetemen, majd 1968-ban német nyelv és irodalom szakosat Ungváron. 1959-ben férjhez mentem évfolyamtársamhoz. ’59-tőI középiskolai tanárként dolgoztam. 1962–71 között a magyar tannyelvű Csapi 2. sz. Középiskolában tanítottam oroszt és németet. A hatvanas években a nemzetközi hírű irodalomtudós és strukturalista Jurij Lotman aspiránsa voltam a Tartui Állami Egyetemen.
1971-ben családommal áttelepültem Magyarországra. 197I és 1992 között különböző magyarországi felsőoktatási intézményekben oktattam orosz irodalmat meg orosz és német nyelvet. 1975-ben az ELTE-n orosz irodalomból doktoráltam (summa cum laude). Kandidátusi fokozat megszerzésére 1989-ben Moszkvában nyílott lehetőségem – éltem is vele. Rendszeres résztvevője, előadója voltam az orosztanárok hazai és nemzetközi tudományos rendezvényeinek. Számos cikket, tanulmányt publikáltam különböző hazai és külföldi kiadványokban (például a Szovjetunióban – Moszkvában és Észtországban, Csehszlovákiában). Főleg az idegen nyelv és irodalom tanításával foglalkoztam. Különösképpen az anyanyelvi irodalom és az oktatott cél- (adott esetben az orosz) irodalom eszméi és témái közötti asszociációk, ezek kialakításának, felhasználásának lehetősége az oktatás folyamatában érdekel. Az európai kultúrkör ezen két areális irodalmának számos közös jelenségéről készítettem felméréseket középiskolás tanulók és egyetemi, főiskolai hallgatók között, segítségükkel Ezek során kiderült, mi több: bebizonyosodott, hogy a XIX–XX. századi magyar és orosz irodalomban is egész sor hasonlóság (költői kép, hasonlat, szimbólum, sőt eszme és téma) létezik. Több, mint első látásra az ember feltételezi. Ez alátámasztja a felismerést: az anyanyelvi irodalmi ismeretek, a komparatisztika tudatos alkalmazása felhasználható és felhasználandó az idegen nyelvű irodalomnak – különösképpen az európai kultúrkörhöz tartozó népek irodalmának mint idegen irodalomnak – az oktatásában. Ez az oktatás folyamatát jelentősen megkönnyíti, mivel a célirodalmat érzelmileg közelebb hozza az oktatotthoz.
Két felnőtt, már elég régen doktori címet szerzett családos gyerekünk és két iskolás, kitűnő tanuló unokánk van.
Annak ellenére, hogy az élettől jókora pofonokat is kaptam, derűlátó vagyok. Hiszem, hogy ha az ember nagyon akar, akkor tanulhat és sok mindent el is érhet.
