– Miért az lett, ami?
– A gyerekkorom olyan volt, mint mindenkié. Általános iskolába jártam, azután vegyipari technikumba, semmi különös nem történt velem. Volt egy kedves kémiatanárnőm, Éles Margit, aki nagyon megszerettette velem a kémiát, és ezért vegyipari technikumba mentem, onnan pedig kutató vegyész szakra, az Eötvös Loránd Tudományegyetemre.
– Az egyetemi évek?
– Különös világ volt nekem. 1953-ban kezdtem egyetemre járni. Szegények voltunk, az egyetem is, másik rendszer volt. Nagy kavarodás volt az egyetemen, mert nemcsak azok jutottak be, akik családjában ez megszokott lett volna. Sőt, legtöbbször azok nem jutottak be. Az én családom pedig munkáscsalád volt, amilyenekből az előző időkben nem szoktak egyetemre kerülni. Nekem nem tanítottak nyelveket gyerekkoromban, nem volt otthon nagy könyvtárunk, nem zavartak az asztal körül, ha nem tanultam rendesen angolul. Tehát sok-sok problémám volt, de nagyon jó is volt. És fiatal voltam.
– Most sok könyv veszi körül.
– Most nagyon sok könyv van a szobámban, mert az ember igyekszik behozni a hátrányait.
– Mindig nagyon aktív.
– Erről nem én tehetek, ez egy élettani jelenség. Ha az embernek sok a dolga, akkor többé-kevésbé a szervezete is alkalmazkodik ehhez, azt hiszem. Alapja a motiváció, érdeklődés, ami segít túljutni a holtpontokon, amelyek ebben az életkorban már jelentkeznek.
– Fő motivációja?
– A kíváncsiság.
– Mire?
– Mindenre. Nem tudom, hogyan alakult ki. Talán adottság ez is. Valószínűleg az ember legkülönbözőbb találkozásaiból, egyéni történetéből ered. Kíváncsi lesz arra, hogyan alakulnak a dolgok, szeret utánajárni, szereti tisztázni, miért vannak úgy, ahogy.
– Idővel ez fokozódik?
– Nem. Mindig nagyon kíváncsi voltam. Gyerekkoromban is állandóan érdekelt, hogy a felnőttek miről beszélnek, minek mi a magyarázata. Sok mindent nem értettem, aztán utánajártam. Ez szépen kialakult. A tudományos pályán meg alapvető kívánalom, hogy az ember kíváncsi legyen. Nem fokozódik, hanem talán rendszereződik.
– Mire kíváncsi a legjobban?
– Mindig valami másra. Nem tartozom azok közé, akik egyvalamit üldöznek egész életükben, azután azt vagy sikerül nekik elkapni, vagy nem. Engem mindig érdekelt valami, de az mindig más volt. Az egyetemi éveim után vegyészként szerves kémiai laboratóriumban kezdtem, majd amikor különféle okok miatt nem tetszett, átmentem biokémikusnak, aztán neurokémikus lettem. Miután kiderült, hogy azt a neurokémiát, amit én szeretnék csinálni, csak nagyon sok pénzért lehetne, állatviselkedéssel, magatartásgenetikával kezdtem foglalkozni. Olyan problémát kerestem, ami érdekel, de megismerhető is. Tehát nem olyan célt tűztem magam elé, aminek elérése lehetetlen, és ami után csak sóvárogni lehet. A realizálható sóvárgásokat próbáltam megvalósítani. S eddig még sikerült is. Ebben az évben például egy amerikai pszichológiai folyóiratban megjelent, a kutyák embert utánzó viselkedéséről szóló cikkünket az Amerikai Pszichológiai Társaság az év legjobb publikációjának választotta.
– Mivel foglalkozik mostanság?
– Válok el az egyetemtől, részben az életkorom miatt, részben mert az egyetem éppen megszabadul a 62 év fölötti munkatársaitól. Úgy gondolja, nincs rájuk szüksége. Az életem tudományos kutatási periódusa, úgy gondolom, lezárul. Jövőre a mi tanszékünk rendezi az etológus világkongresszust. Az lesz az én búcsúszimfóniám a tudományhoz. Aztán meg csak írni fogok. Szépirodalmat. Régóta tervezem, és két kötet már meg is jelent, a harmadik éppen most lett kész.
– Mit nem valósított meg eddig, de még szeretne?
– Jó író szeretnék lenni. Ezt még nem értem el, csak elkezdtem dolgozni rajta. És nem is biztos, hogy sikerülni fog. Az embernek mindig olyasvalami után kell sóvárognia, aminek van realitása, és ami azért bizonytalan is. Ha túl könnyű valami, akkor nem érdekes. Egyszer, valahol publikálni akartam egy novellámat. Udvariasan elutasították, és mint utóbb kiderült, el sem olvasták. Azt mondta a szerkesztő, hogy az ő folyóiratuk nem öregedő tudósok irodalmi próbálkozásainak a fóruma, hanem a fiatalokat kell támogatniuk. Benne vagyok a „kitűnő tudós” skatulyában, és elégedjek meg ennyivel. Vagyis ez sem megy magától. Ennek is több oldala van. Persze jól kell írni. De meg kell tanulnom az írásaimra is felkelteni a figyelmet, nemcsak a tudományomra, elhitetni, hogy valami olyat írtam, amibe érdemes belenézni. Még előttem az élet!
– Pihenés?
– Nem szoktam, legalábbis a szó klasszikus értelmében. Este lefekszem, és reggel felkelek. Mindig mást csinálok, egyvalamivel sosem foglalkozom napokon keresztül. Vagyis számomra a pihenés azt jelenti, hogy mindig mást csinálok. Most például magával beszélgetek. Ez is pihenés ahhoz képest, amit éppen abbahagytam.
(Az interjút Solymosy Zsuzsa készítette)