Nemzedéktársaimhoz hasonlóan a nyomorult és rettenetes huszadik század első harmada után születtem. (Volt vagy lesz nem nyomorult és rettenetes század az emberiség történetében?) Így életem legnagyobb része abban a már magunk mögött hagyott évszázadban telt el.
Buta kisgyerek voltam, aki tudomásul vette a körülötte levő világot, ami hol jó volt számára, hol rossz. Nem a világok legjobbika, hanem olyan, amilyen. (E butaságom bizonyos mértékig még ma is tetten érhető számomra.)
Ha egy tömör mondatban kellene kifejeznem az én huszadik századi magántörténelmem lényegét, ezt mondanám: mindig illúziókat kergettem, majd elvesztettem őket, azután megint újakban hittem, és ezeket is elvesztettem. Ez a mondat ma, a huszonegyedik században is érvényes.
Az illúziókat eredetileg szüleimtől kaptam: a zsidótörvények szaporodása láttán úgy gondolták, hogy megmenekülhetünk, ha kikeresztelkedünk. Ezért tanultam én hatéves koromtól katolikus hittant, ami azért ma is jól jön, mert többet tudok a Biblia világáról, mint némely később született nemzedék. Mint ismeretes, a kikeresztelkedés azután, 1944–1945 fordulóján már nem ért semmit. Nem gátolhatta meg azt, hogy apám, anyai nagyszüleim, nagybátyáim német nácik vagy magyar nyilasok kezétől el ne pusztuljanak, távolabbi rokonokról nem is beszélve. Anyámmal azért menekültünk meg, mert egy kommunista zsidó, Demény Pál hamis papírokkal látott el, és egy angolbarát keresztény házaspár, Erdőkürti Zoltán és felesége életét kockáztatta értünk, amikor befogadott a vészkorszak idején.
Életem felnőtt évtizedei is az illúziók jegyében teltek. Nem tudom és nincs is kedvem megszámolni, hogy hány különféle rendszert, hány kormányt, hány munkahelyet, hány főnököt és hány kollégát éltem meg. Mindig azt hittem, hogy majd az újabb jobb lesz a régebbinél, a még újabb az újnál és így tovább. Még manapság is reménykedem az előzőknél jobb kormányokban, parlamentekben, pártokban, politikusokban, bürokratákban – azután rájövök, hogy már Jókai meg Mikszáth is megírta…
Mindig is értelmiséginek készültem; anyám is erre szánt. Becsületére legyen mondva, hogy tinédzserkoromban (akkor ezt még nem így mondták) megkövetelte, hogy az iskolai nyári szünetekben legalább egy hónapig valahol fizikai munkát végezzek. Nem volt kellemes, de talán akkor kezdett bennem kialakulni a mások iránti tolerancia, az elit értelmiségi gőg utálata.
Az első szakmám a filozófia volt, de ez a távoli múlt homályába vész, úgyhogy ma már letagadom. Azután kezdődött a pszichológia iránti vonzalmam; el is végeztem a pszichológia szakot, majd doktoráltam. Közben nagyon csábított a tudományos kutatómunka, és ez, párosulva társadalmi-politikai érdeklődésemmel, a szociológia karjaiba vitt. Ebből szereztem tudományos fokozatot is; majd kb. két és fél évtizedig az empirikus szociológia hivatásos kutatója lettem.
Szakmai szempontból két dologra vagyok büszke: hogy megtanultam villamost vezetni, és hogy megtanultam önismereti és készségfejlesztő tréningcsoportokat vezetni (az utóbbiban eddig szintén benne van vagy két és fél évtizedem). Az „egészségesek csoportpszichoterápiája”, a csoportos személyiségfejlesztés, a csoportdinamika alkalmazása a mostani szerelmem, és azt gondolom, hogy itt a legkisebb a távolság illúzióim és a valóság között (persze azért néha még ma is meg akarom váltani a világot – egészen addig, amíg meg nem kapom a következő pofont). Nagyon örülök annak, hogy a nyolcvanas évek végén megírtam Delfi örökösei című könyvemet (alcíme: Önismereti csoportok – elmélet, módszer, gyakorlatok), amely idén immár a hatodik kiadásban jelent meg, és szakemberek nemzedékei tanultak és tanulnak belőle.
Legalább két identitásom van, úgy szeretnék fogalmazni, hogy két kritikai identitásom. Az egyik: a zsidósághoz tartozom, a négyezer éve írni-olvasni tudó és sok mindent túlélő zsidósághoz. Innen a sokirányú érdeklődésem és az, hogy én mint egyén is sok mindent túléltem. Valamint az, hogy most már nem akarom, hogy a félelmeim vezéreljék cselekedeteimet. A kritikai oldala a dolognak: tudom és megtapasztaltam, hogy a zsidók között is sok hülye van, gondolom, nem több és nem kevesebb, mint bármely más népcsoportban. A másik: ide születtem Magyarországra, magyar az anyanyelvem, és enyém az itt honos kultúra. Ez a világ – minden szörnyűsége ellenére – az én világom. De kritikusan nézek azokra, akik mellüket döngetve kérkednek magyarságukkal – miközben nem tudják megkülönböztetni az alanyi és a tárgyas igeragozást, és csak a vegetálás vagy mások gyűlölete élteti őket.
E sorokat kis faházunkban, egy őszi kerttől körülvéve, annak hangulatában írom. Feleségemmel innen szoktuk nézni a barátságos feketerigókat, a félénk cinkéket, a cédrust, a nyírfákat és a fenyőket, valamint saját kutyánkat – azokat az élőlényeket, akiktől csak szeretet kaptunk és akiknek csak szeretet adtunk, akikkel nem okoztunk csalódást egymásnak. Ellentétben annyi sok emberrel.
Ezt tudom mondani magántörténelmemről, a huszonegyedik század elejéről visszanézve a huszadik századi évtizedekre.
