Mind gyakrabban számolgatom a Ki kicsodában, no meg az újság halálozási rovatában, hogy hányan szerepelnek idősebbek, illetve fiatalabbak az én hetvenedikemhez képest. Az arány természetesen romlik. Megvonni a mérleget nem is olyan egyszerű: sok minden, ami bajnak, gondnak, problémának minősülhetett, történelmi tapasztalattá érlelődött. 1944 megtanított a sorsra.
1945 elején a Károlyi grófok hintaja vitt rozoga bőröndömmel a fóti kastélyban helyet kapó gyermekotthonba (amiből hosszú évek múltán a Gyermekváros lett). Fóton – más iskola nem lévén – a katolikus iskola negyedik osztályában tanultam. Majd pedig két évig a Pax (újabb becenevén Sztehlo) protestáns szellemiségű gyermekotthonban éltem. Nem is bánom, hogy erkölcseim, érdeklődésem alapvetően itt alakultak. A hitbéli kételyek növekedésével egy időben a különböző vallások ismeretével gazdagodtam (később ehhez társult orosz környezetben, egyetemi éveim alatt a pravoszláv, még később a zsidó hagyományok iránti érdeklődés): ekkor, a gyermekotthoni közegben ivódott belém az, amiből később a mások, a másság ismerete, megbecsülése alakult, s ami talán nyitottságnak nevezhető. S ezzel, a magam alakulásával és mások alakulásának megtapasztalásával párhuzamosan, a szándék, hogy az alakulás, illetve az alakítás folyamatában mint tanár, illetve mint pszichológus, majdan aktívan részt vegyek. Itt, a Paxban (igazi, nyomtatott) újságot is szerkesztettem, s írtam – hetedikes koromban, számos osztálykönyvi beírás kíséretében – Búcsú gyermekkoromtól című versemet. S a gyermekotthonokban vált nem is egyszerűen kedvenc költőmmé, hanem annál jóval többé József Attila. Vagyis voltaképpen ekkor tudatosult bennem mindaz, ami (úgynevezett) felnőttkorom alapjává vált.
Ezt követte a Gorkij iskola, ahol érettségiztem, voltam (már akkor is reménytelenül) szerelmes, s ahol formálódott a magyar, illetve az orosz irodalom iránti vonzódásom. Az utóbbit orosz egyetemeken, Szaratovban és Moszkvában végezhettem el: ezekre az évekre nosztalgikus szeretettel gondolok mindmáig. A felsőoktatás illetékesei elég nehezen nyugodtak bele ebbe a kettős kötöttségembe, de végül is elvégeztem – levelezőként – a magyar szakot is az ELTE-n. Még nehezebben, jóval később sikerült a pszichológusi képesítést is megszereznem.
Másfél évig gimnáziumban tanítottam, majd tizenöt évig a Szegedi Egyetemen. Annak rendje s módja szerint fölfelé a szamárlétrán: tanársegéd, adjunktus, tanszékvezető docens… Szegedre emlékezem vissza a legszívesebben, s ottani kapcsolataimat ma is ápolom. Azért is talán, mert ott voltam (még) fiatal. Szegedet – lányom születése okán – hosszú nevű intézmény követte: elég lesz talán a rövidítése, az ELTE TFK-n, miként Szegeden is, az orosz tanszéken oktattam. Ez egyértelműen jó volt. És tanszéket vezettem: ez már nem volt annyira jó. Máig sajnálom, hogy annyi időt és annyi – nagyrészt felesleges, elsősorban lelki – energiát fektettem belé. 1994 óta a Miskolci Egyetem modern magyar irodalomtörténeti tanszékén vagyok (még) egyetemi tanár.
Közben – 1967-ben – Lermontovról írt disszertációmmal megszereztem a kandidátusi fokozatot. (Nem problémátlanul: kifogásolták például, hogy orosz nyelven írtam.) Majd, jó sokára, több mint két évtized múltán, a tudományok doktora fokozatot. (Nem problémátlanul: kifogásolták például, hogy az orosz után doktori értekezésemet magyar irodalomból – természetesen József Attilából – írtam.) (A tudományos, illetve az egyetemi életen belüli) gáncsoskodásban egyébként is volt részem.
József Attila tehát csaknem hatvan éve foglalkoztat. Neki szentelődik másfél könyvem: az Űr a lelkem teljes egészében, Az árnyékvilág árkain-nak pedig a nagyobbik fele. (A maradék fél Kosztolányié.)
Két egyetemen – az ELTE-n és a Miskolcin – vezetek sokadik éve irodalompszichológiai kurzust. A pszichoterápiához is lett, illetve van némi közöm: egyéb terápiás tevékenységemen kívül esetmegbeszélő csoportokat vezettem nevelési felügyelőknek, illetve lelki (drogos) telefonügyeleteseknek.
E három ún. szakterületem – számomra legalábbis – nincs elszigetelve egymástól.
A papírforma talán (önmagával) elégedett emberre utal, noha nem vagyok az. Amiben (időnként) megérzem az élet értelmét, az Bach Wohltemperierte Klavierja. Igen sok, csaknem húsz felvételen őrzöm.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.
