Ez év november 6-án, Szegeden az ötvenéves érettségi találkozón ért a hír, hogy 2005-ben díszokleveles tanító lehetek én, a – jelenleg – kandidátus és habilitált nyelvészoktató, az akadémiai doktori címmel rendelkező pedagógiai kutató, egyetemi tanár és egyéb kutyaütő címekkel felruházott, sikeresnek látszó szakember, aki persze volt tanyai tanító is, aki minden látszat ellenére belső szomorúságra és magányra ítélt pedagógiai földönfutó. Aki az ötvenéves érettségi találkozón – a még életben lévő tíz társának – nem tudta a saját életútját a rendelkezésére álló tíz percben elmondani. Nem, mert hisz az olyan hosszú, annyira Magyarország térképéhez kötött, megalázásokkal és fájdalmakkal tarkított, hogy hajdanvolt tanyai tanítótársainak és cimboráinak csak annyit tudott mondani: „Akit érdekel kacskaringós és zavarosnak tűnő életem, az olvassa el a 2002-ben megjelent Vesszőfutásom a pedagógiáért. Egy pedagógus életút sikerei és botrányai című, több száz oldalas könyvemet.”
Nem hangolt le, hogy serdülőkori barátaim, hajdani tanítótársaim közül csak ketten olvasták a Vesszőfutásomat. Az gondolkodtatott el e nevezetes nap „eseménytörténetén” – utólag átélve –, hogy egy szót sem tudtam szólni, hogy mi az oka annak, hogy a családom és a gyermekeim, valamint a magam sikereiről csupán ennyit tudtam hebegni: „Semmiféle karrierre nem törekedtem. Amit tettem, Magyarországért tettem, nemzetem felemelkedéséért – igaz, e feladatra a kutya se biztatott. Inkább mindenki kiröhögött miatta.” Mégis, ennek ellenére, csak azt tudtam szorongva elrebegni: „Iszonyatosan tehetetlennek érzem magam, mert ebben a globalizációs jelszavakkal szennyezett szellemi légkörben nem látok esélyt arra, hogy itt, Európában és szerte a világon megmutassuk, hogy a magyar szellem mit ér, hogy a magyar szellem, a magyar alkotó ember mire lenne képes, ha a mostaninál felkészültebb pedagógusai lennének.”
Ezen az érettségi találkozón a néhány perces beszámolómban arra volt csupán erőm, hogy elmondjam: a hetvenedik évem küszöbén is a Veszprémi Egyetem Pedagógiai Kutatóintézetében, Pápán vagyok igazgató, ahol a 27. könyvemet 2004. október 15-én sikerült befejeznem a Tudomány egésze és önreflexiója címmel. S még arra próbáltam magyarázatot adni pár mondattal kortársaimnak, az ötvenéves érettségi találkozón hetvenkedő hetvenéveseknek, hogy miért is írtam életemben annyiféle témakörben (a nyelvészettől a bibliológián át a pedagógiáig) annyi mindent, annyiféle műfajban, hogy környezetem már-már grafománnak tart.
A magam mentségére azt próbáltam előadni még, hogy mindent azért tettem, hogy igazoljam: „Rajtam semmi nem múlt. Eszelős meggyőződésem volt és maradt, hogy Magyarország szellemi tartalékait egy Európa- és egy világversenyben csak akkor és csak abban az esetben leszünk képesek bizonyítani, ha az óvodáinkban és iskoláinkban (főiskoláinkat és egyetemeinket is ideértve) a legműveltebb emberek nevelnek és oktatnak. Olyanok, akik egytől egyig a művészet, a filozófia, az irodalom vagy a tudomány területén alkotó emberek.”
Életem legnagyobb boldogtalanságát abban summáztam, hogy bár munkatársaimmal két, nemzetközileg is ismert és negyed század alatt kipróbált pedagógiai programot, a Nyelvi, irodalmi és kommunikációs programot (NYIK), valamint az Értékközvetítő és képességfejlesztő programot (ÉKP) próbáltam a magyar oktatásügyre rátukmálni, a mai napig nem sikerült elérnem, hogy a Pécsi Egyetemen elkezdett és a pápai Pedagógiai Kutatóintézetben folytatott „Alkotó pedagógia” programját, tehát a pedagógusképzés megújításának radikális programját Magyarországon keresztülverjem. Közel nyolc minisztert szaggattam el harmincéves kutatói működésem és húszéves gyakorló pedagógiai ténykedésem során. Igaz, egy ország előtt sikerült bizonyítanom, hogy alkotó munkára – így kutatómunkára is – már tízéves kortól alkalmassá tehetők a magyar gyerekek és fiatalok, s ezt még külföldi, konkurens partnereink is elismerik, de mégsem sikerült elintézni, „kikönyökölni”, hogy e nagyszerű program megvalósításához, a magyar szellemi tartalékok felszabadításához a pedagógusképzés megújítására lenne szükség. Ez tehát az én nagy bánatom, hogy erre a programra nem volt és ma sincs vevő Magyarországon.
Az ominózus érettségi találkozó délután öt órakor véget ért. November 8-án már azon fáradoztam, hogy miként lehetne Veszprémben, az egyetemen, az általam kezdeményezett doktori iskola keretei között a tudományosan megalapozott pedagógiai gondolkodást mégiscsak meggyökereztetni, s miként lehetne olyan kutatóiskolai hálózatot létrehozni ebben az országban, amely Csökölyben, Zalabéren, Osztopánban, Nyíradonyban, Hatvanban, Budapesten egyaránt igazolná, hogy a Vesszőfutások nem hiábavalók! Hogy az igazi vesszőfutásokat nem a karrier érdekében szenvedjük el – bár néha úgy látszik –, hanem a hányatott sorsú maradék országunkért, egy „kompországért”. Akkor is, ha erre nem kap felhatalmazást senkitől az emberfia. Akkor is, ha a sorsát Muszáj-Herkulesként maga választja.
