Megélhetési célból nem lesz az ember a finn irodalom fordítója, kutatója és propagátora, mint ahogy nem lesz az más kis nyelvterületé sem. Az ilyesmihez – ünnepélyesen szólva – megszállottság, profánul kifejezve valamiféle „löket” szükséges. És persze mellé a megélhetést biztosító kenyérkereső munka, mögéje pedig az otthon – az egyszemélyes műhely – biztonsága. Ha aztán ezzel még a szellemi segítőtárs is együtt jár, mint esetemben, immár 46 év óta, akkor már ráadásról beszélhetünk.
Mármost én az első, meghatározó „löketeket” – bármilyen furcsa – 270 lelkes kisalföldi szülőfalumban kaptam. (Amelyet hiába keres az olvasó a térképen: 1950 óta ugyanis Újkér egyik utcájaként őrzi –ég – a nevét.) Itt volt az osztatlan evangélikus népiskola tanítója az apám, a szépirodalmat kedvelő, szenvedélyesen olvasó ember. Nemcsak a példájával vitt már korán az irodalom felé, hanem azzal a gyakorlatával is, hogy az ajándékom – az az idő tájt még szerény karácsonyi is – mindig könyv volt: Sebők Zsigmond Mackó úr könyveitől R. Berde Mária székely népmeséin át Móra Ferenc Dióbél királyfijáig, majd A Pál utcai fiúkig. Korán ébredt ezek után az íráskészségem is: nyolcéves koromból őrzöm első – mai szemmel nézve is meglepő forma- és ritmusérzékről tanúskodó – versemet. És apám ültette belém a „finn csírát” is, ezt azonban talán kevesebb tudatossággal, nem lévén elkötelezett finnbarát. Feltehetőleg egyszerűen pedagógiai célzattal: a háborús együttérzés morális értékét és a nagyvilág felé nyitás lehetőségét észrevéve bekapcsolta az iskolát a negyvenes évek elején abba a magyar–finn diáklevelezési mozgalomba, amelyet Zongor Endre evangélikus lelkész indított el országosan. Arról nincs emlékem, mi mindent mesélt el Finnországról, csak az a kép él bennem, ahogy a tanteremben közösen fogalmazzuk a levelet a finn társiskolának. És még az, hogy – nyilván már az „ismerősség” hatására – élénk képzelettel és némi elvágyódással nézegetem a Magyar Futár című lapban a hóleples, síelő finn katonák képeit.
A kamaszkor csapongó érdeklődése az irodalmat nem, a hóleples finn katonákat viszont – s ebben segítségére volt a nagy történelem is – kiszorította az emlékezetemből. Már a nyolcvanas évek végén, amikor a Tamperei Egyetem és a Könyvtártudományi és Módszertani Központ közös kutatási programja során Yrjö Varpio professzorral a két ország irodalmának kölcsönös fogadtatástörténetéhez gyűjtöttük az anyagot, dokumentumokból győződhettem meg róla, hogy a háború – főként a fordulat éve – után miként büntették a szépirodalom terén is a korábbi intenzív kapcsolatokat. Nemcsak a finn irodalom kiadásának 1948–56 közötti tilalmával, hanem a lefordított finn művek közkönyvtárakból történő kivonásának elrendelésével is. (Számos klasszikus mű mellett az 1949-es pótjegyzékben Sillanpää megható cselédlánytörténete, a Silja is szerepel, a teljes abszurditás jegyében.) A nyolcadikos irodalomkönyvünkben – már Sopronban, 1949-ben – volt még egy Kalevala-részlet, ehhez azonban nem fűződik különösebb emlékem. Inkább megmaradt bennem az az Illyés-szemelvény, amelyben az obi-ugorokkal való oroszországi találkozását és a közös szavakra találás örömét beszéli el. S milyen is a véletlen: 33 évvel később, 1982 októberében Pekka Tarkka irodalomtörténészt, a Helsingin Sanomat irodalmi rovatának vezetőjét kísértem el Illyéshez interjúkészítésre. A költő – nyelvi „árvaságunkra” utalva – mindjárt az ismerkedéskor elmondta: amikor fiatal korában arról hallott, hogy a vogul nyelvet csak néhány ezren beszélik, azt tervezte, megtanul vogulul, hogy legalább eggyel nőjön a számuk.
A lényeg azonban az, hogy az én mélytudatomból Lavotha Ödön szabadította ki a gyermekkori finn emlékeket, amikor az 1955–56-os tanévben az első finn nyelvi óráját tartotta nekünk az ELTE bölcsészkarán. Páran hamarosan be is jelentkeztünk hozzá a délutáni különóráira. Sajnos, 1956 végén – talán épp azokban a hetekben, amikor én már odahaza a szülőfalumban, a tizenkét nap világcsodájának emlékét dédelgetve a Kalevalába merültem bele – elhagyta az országot, és így magunkra maradtunk a nyelvtanulással. (Két megjegyzés a nálam fiatalabbaknak: 1. A finnugor tanszéken akkor – természetesen – nem volt finn lektor, s én egyetlen „eleven” finnt láttam-hallottam egyetemi éveim alatt: Lauri Hakulinen nyelvészprofesszort egy bölcsészkari előadásán. 2. Az a gondolat, hogy valaha is kijuthatunk Finnországba, fel sem merült bennünk, mint ahogy más nyelveket tanulva sem képzelhettük azt – beleértve az oroszt is –, hogy valaha is beszélgetés céljára fogjuk azt használni. Így érthető, hogy számomra kétszeresen kézenfekvő volt: mihelyt szótárral elboldogulok a szövegben, műfordítsak. A középiskolás oroszkönyv propagandaverseiből ugyanúgy, mint az Eötvös-könyvtárban található finn novelláskötetekből vagy a Suomen Runotar című versantológiából.)
És aztán itt rekedtem. S miközben a polgárdi albérleti szobában, majd székesfehérvári tanárként kezdtem komolyabban is nekilátni a nyelvben való elmélyülésnek és a fordításnak, eleinte a kezdő fordítónak azzal az örömével dolgoztam, hogy lám, az idegen szöveg magyarul is élni kezd. Aztán némi tapasztalat után már a lehetetlent ostromló konokság vezérelt – hogy ti. megoldjak valamit a megoldhatatlanból. Mindeközben pedig fölfedeztem magamnak egy izgalmas, nálunk a Kalevala lelkes honosítása által eléggé beárnyékolt élő, európai indíttatású és jellegű irodalmat. Amely attól is érdekes, hogy ugyanazon világirodalmi hatásokat kissé más talajba építi be, s hogy például akkor favorizálja Eliotot, amikor mi a szocialista realizmust – de ezzel együtt azonos áramkörben van velünk. S nem mint „finnugor irodalom”! (Van-e ilyen egyáltalán?)
Hát ennek az irodalomnak az értékeiből próbáltam (próbálok) minél többet önkéntes „szófuvaros”-ként hazahordani. Minél többet? Ahogy most önkéntelenül fölpillantok a polcon sorakozó monográfiákra, fordításkötetekre, antológiákra és folyóiratokra, úgy látom, még akár elfogadható számokat is fölsorakoztathatnék.
Az érzésem viszont Arany János-i: „Mily kevés, amit beválték.” Nem epilógust írok hát, hanem folytatom, „mig az égi és ninivei (? – nem: kiadói) hatalmak engedik hogy beszéljek”…
