Kisvárosból nagyvárosba, nagyvárosból kis faluba. Első gyerekként március elsején láttam meg a kiskunhalasi kék eget (később még két öcsém született). Szüleim ebben az akkor igencsak poros kisvárosban ún. „gyüttmentek” voltak, apám Fiuméban, anyám Szabadkán született, a mai határokon túl. Édesapánk egy akkor igen híres svájci órásnál tanult Budapesten, véletlenül került Halasra, s itt több mint ötven évig javította a rossz órákat. Már az első világháborúban behívták, s a másodikban is. Délvidékre, ahová engem is elvitt mint legidősebb gyereket „nyaralni” egy szerb-sváb-magyar faluba. Később hadifogságba került, s a hírhedt romániai (foksani) táborból hazaszökött.
Háborús gyerekkorunk volt, elhagyott lőszerekkel babráltunk, szerencsére baj nem lett belőle.
1945-ben ún. „szegénységi bizonyítvánnyal” beírattak a háromszáz éves halasi gimnáziumba, de a mindenkori oktatási reformok következtében hamar általános iskolások lettünk, majd újra gimnazisták. Még a régi kitűnő tanárok tanítottak (köztük egykori Eötvös-kollégista is). Sokat olvastunk, atletizáltunk, vívtunk. Ezek voltak azok a bizonyos „ötvenes évek”, amikor nyáron mindig dolgozni is mentünk, többek között egyszer a déli határsávba, novemberben gyapotot szedni. Itt aztán a jól összekovácsolódott osztályunk és az igazgató között kirobbant konfliktus miatt jó néhányunknak magánúton kellett érettségiznie büntetésből, s a legenyhébb büntetés az utolsó figyelmeztetés volt. Meglett a következménye. Jómagam ugyan kitűnőre (miniszteri kitüntetéssel!) érettségiztem, de hétszeri (!) jelentkezésemre sehova sem vettek fel egyetemre. (Férőhely hiánya…)
Gimnazista koromban is sokat olvastam, természetes, hogy a bölcsészkarra jelentkeztem mindannyiszor. Halason munkalehetőség alig volt, tehát irány Budapest. Már csaknem a Gamma gyárban találtam magam esztergályos ipari tanulóként, amikor valaki hívott az Operaházba. Igen, oda. Korábban csaknem hat esztendeig tanultam zongorázni, gondoltam, ez jobb lesz, mint a Gamma. Csakhogy színpadi díszítő lettem (köznyelven kulisszatologató), s a Madách Kamarában ugyanezt folytattam. Albérletben laktam, moziba, strandra jártam a szabad időmben. Aztán 1955-ben két év sorkatonai szolgálatra hívtak be, Kaposvárra. 1956 ott viszonylag békésen telt el, nem vezényeltek bennünket Budapestre. Leszerelésem után már mezei (levelező) bölcsészként felvettek az ELTE magyar nyelv és irodalom–történelem szakára. Akkoriban alakult újjá a Magyar Írók Szövetsége. Egy évfolyamtársam jóvoltából odakerültem, eleinte be kellett rendezni a Bajza utcai épületet, bútorokat vásároltam. Aztán néhány évig az Arany János Intézetben (Sas-hegy) voltam eleinte nevelőtanár, majd tanítottam a gimnáziumban. De újra visszahívtak az írószövetségbe, ekkor már a műfaji szakosztályok programjait készítettem elő, s több évig a könyvheti író-olvasó találkozók ügyeit intéztem. 1970-ben a Művelődésügyi Minisztérium irodalmi osztályára hívtak, s tíz esztendőt töltöttem el ott, jobbára a folyóirat-struktúrát alakítottuk ki (főleg a vidéken megjelenő irodalmi folyóiratok gondjai tartoztak rám s az irodalmi élet nemzetközi ügyei).
Közben-közben vagy hétszáz (!) kéziratot szerkesztettem, lektoráltam, másodállásban dolgoztam az Új Könyvek (OSZK) szerkesztőségében is, írtam (főleg a kortársi prózáról) kritikákat, recenziókat.
Főosztályvezető-helyettesként tíz év után (köznyelvi megnevezéssel) az Irodalmi Alap igazgatója lettem. Később – ugyancsak másodállásban – az Új Idő főszerkesztőjeként dolgoztam.
A rendszerváltás tájékán az irodalmi-művészeti életben nagy habzás indult meg, minden korábbi kulturális intézményt meg akartak szüntetni vagy legalábbis átalakítani. Ez történt a korábban jó anyagi körülmények között működő Művészeti Alappal is (egyik szakosztálya volt az írók szociális, alkotói gondjait segítő részleg, ahol dolgoztam). Az Alap akkori fiatal igazgatója meghalt, a gazdasági igazgató bíróság előtt állt éppen, más lehetőségem nem volt, mint a nyugállomány. A mai utódszervezet (MAOE) közel sem tudja sajnos azt a segítséget megadni az írótársadalomnak, mint annak idején mi tehettük.
Családommal egy Pest megyei kis faluba költöztem, s itt, a Pilis lábánál rendezgetem irataimat, leveleimet, dokumentumaimat.
