A történelem viharain át… Ködös és hideg december volt, izzó parázson sütött gesztenyével melegítettük a tenyerünket. Tele voltak banánnal, naranccsal a kirakatok, én szentjánoskenyeret majszoltam. Száraz volt, kemény, de még ma is hiányzik az íze a számban. Az utolsó békeév volt, óriási csokoládédíszek ragyogtak karácsonykor a fenyőfánkon, megőriztük őket a háború után is, már zöld penész borította a kis csokoládéangyalkákat, amikor sok év múlva kibonthattuk a sztaniolpapírból.
Háromévesen az ember minden részletet megjegyez a világból, ha a lényegét nem is érti.
Apámmal mentünk át a zsinagóga előtti téren. Nagy volt a tömeg, nyilaskarszalagos férfiak kis zászlókat osztogattak. Nekem is a kezembe nyomtak egyet. Apám széttépte és rátaposott. Csak később eszméltem rá, milyen bátor ember volt.
A gettóból hosszú sorokban embereket tereltek a vasútállomás felé kivont szuronyú csendőrök, nyilasok. Anyám ott állt a járdaszegélyen, kezében fehér kendőbe bugyolált kalács. Amikor Blauné, a fűszerbolt tulajdonosa a közelébe ért, lelépett a járdáról, a kezébe nyomta. A puskás csendőr félrenézett, mintha nem is látta volna.
Vijjogtak a szirénák, mindenki az óvóhelyek mélyére húzódott. Csak mi, gyerekek álltunk ki a házak elé, és bámultuk a város fölé ereszkedő Liberatorokat. Aztán a vasút felől hatalmas robbanások nyomán szürke füstgomolyagok törtek a magasba, azt is láttuk, amint a nagytemplom tornyán a keresztet magasba emeli valamilyen láthatatlan erő, majd alázuhan a sárga füstgomolyagba.
Asszonyok álltak sorban az élelmiszerbolt előtt. Bent a polcokon szinte semmi sem volt, a kirakatban hatalmas zsírosbödön állt, mögötte egy fejkendős nő képe. A felirat szerint ez a kulákasszony egy bödön zsírt rejtegetett a pincében. Rendőrkocsik érkeztek, felterelték a sorban álló asszonyokat egy teherautó platójára. A várostól tíz kilométerre leszállították őket az autóról. Anyám is onnan gyalogolt haza.
Hétvégeken két csomagot vittem egy börtönőr lakására. Kopogtam az ajtón, illedelmesen várakoztam a konyhában, mert a férfi még délben is gatyában ugrott ki az ágyból az asszonya mellől. Apám három évet kapott, mert „sokat járt a szája”. A börtönőr vitte el hozzá az egyik csomagot a rabtáborba, mert rendes ember volt.
November negyedikén reggel két ÁVH-s katona jött értem. „Az oroszokra mennek?” – kérdezte tőlük a szomszédasszony, mert nálunk hallgatták a rádió híreit. Fiatal katonák voltak, ismertük egymást a sétálóutcából. Néhányszor behívtak az egyik kapu alá, hatalmukat fitogtatva lejampiztak, de nem ütöttek meg soha.
A börtönben megmotoztak, de csak egy röpcédulát találtak nálam. Elmagyaráztam, a nemzetőr-parancsnokság egy teherautó platóján indított haza bennünket, egyetemistákat, hogy a rendre vigyázzunk, ne legyen otthon káosz.
Szerencsém volt, kiengedtek, de figyelmeztettek, mindenhol megtalálnak. Visszamentem Pestre, az egyetemi kollégiumban húztam meg magam.
Konszolidáció. Kompromisszumok. Hit egy békés, nyugodt, gazdagodó, egyenlőségre épülő, szabad világban. Eszmélések. Csalódások. Hogy színes volt a barakk, az belülről nem igazán látszott. Tudni kellett azt is, hol vannak a falak, és az ablakokon ott vannak a rácsok.
Fordulat. Viták. Vádaskodások. Békétlen-békés rendszerváltás, -változtatás. Ahogy tetszik vagy amit akartok. Komédia az élet színházában. Aki jókor volt jó helyen, annak főszerep jutott, mások epizodisták lettek, legtöbben statiszták. Csalódott statiszták.
Közben huszonkét könyvet írtam, szerkesztettem. Jórészt helytörténeti munkák, riportkötet, novellák antológiákban. Nem túl fontosak. Egy fontos van csupán – az életem regénye, amit öt évtizede írok. Főhőse barátom, Dózsa Gyuri, a forradalmár, aki egykor példaképem volt, aztán Georg Dosa néven lett világpolgár. Az ő története példázza, milyen utat jártunk be 1956 óta. Írom, de biztosan senkit nem érdekel már…
