Heidegger a ’Mi az ember?’ kérdése helyett a ’Ki az ember?’ kérdését kívánja feltenni. A ’Ki az ember?’ mint kérdés azonban csakis abban a formában tehető fel, hogy ’Ki ez az ember?’ Ezt azután kétféleképpen válaszolhatom meg. Vagy felmutatom az illető személy helyét a világban, ami valójában a ’Mi ez az ember?’ kérdésre adott válasz, vagy elmesélek egy történetet. Elmesélek valamilyen történetet, amely jellemzi ezt a személyt.” A majdnem szó szerint idézett sorok Ilisszosz-parti beszélgetések című könyvemből valók. Nem magamra gondoltam, amikor néhány évvel ezelőtt leírtam őket. A filozófiáról elmélkedtem, a könyvben ötször is idézve Platón Phaidroszából Szókratészt, aki az Ilisszosz partján azt magyarázza, hogy inkább szó szerint elhiszi a mítoszokat, mintsem hogy megpróbálná őket természeti jelenségekre visszavezetni; nem ér rá az ilyesmire, mert önmagát vizsgálja, hogy vajon valami szörnyeteg-e, aki Tüphonnál is bonyolultabb és jobban okádja a tüzet, vagy pedig szelídebb és egyszerűbb lény, akinek természeténél fogva valami isteni és minden elvakultságtól mentes jelleg jutott osztályrészéül. Márpedig ez csak – teszem már én hozzá – a rá jellemző történetekből fog kiderülni. A filozófia önéletrajz. Történeteimmel bizonyára én is csak magamat akarom megfejteni: Többnyire arra döbbentenek rá, hogy valamiképpen mindig „más” akartam lenni, mint a többiek. Nem jobb, nem is rosszabb: egyszerűen más. Vajon miért?
Egyre inkább azt hiszem, hogy ezzel a másnak lenni akarással egyszerűen magamra vállaltam valamit, amit kisgyerekként rám kényszerítettek. Alig-alig emlékszem a kisgyerekkoromra. S végképp semmi olyasmire, ahol a rám kényszerített mássággal, zsidóságommal, ami annak idején, tudjuk, nemcsak másságot, másodrendűséget is jelentett, birkóztam volna. Egy kisgyerek az ilyesmivel amúgy is csak tudattalanul birkózhatik. Annál elevenebben élnek emlékezetemben történetek abból az időből, amikor zsidónak lenni már nemcsak megalázottságot jelentett, hanem egyenesen életveszélyt. Persze 1944-ben is kisgyerek voltam még, mégis tudtam már: más vagyok, mint a többiek. Mindaz, ami velem történik, a többiekkel nem történhetik meg, csak olyanokkal, akik éppúgy másnak születtek, mint jómagam. Bizonyára akkor vállaltam el a másságot, amikor anyámmal és húgommal kilépvén a Nádor utcai fodrászüzletből, a nagy, fekete ruhás, karszalagos ember elkérte papírjainkat, összetépte őket, mi pedig nem mertünk bemenni saját házunk kapuján, mert az udvaron a nyilasok razziát tartottak; vagy amikor hasonló nagy, feketeruhás karszalagos emberek éjszaka elvitték anyámat és nagynénémet a lakásból, ahol azután csak négyen, gyerekek maradtunk; kilenc évemmel én voltam a legidősebb. O. K. Hát más vagyok, zsidó, ha akarjátok; jóllehet mindaddig csak egyetlenegyszer voltam zsinagógában, Dombóváron, ahol vallásos rokonaimnál nyaraltam. S minthogy vallásilag egy életen át, ahogy Max Weber mondotta magáról, „amuzikális” maradtam, nem zsidóként, hanem valahogyan másként kellett megélnem másságomat. Olyanok történtek velem, amik a többiekkel nem történhettek meg? Hát másként is fogok viszonyulni a világhoz, mint a többiek.
Aki más, az két dolgot tehet: vagy minden módon azon igyekszik, hogy ugyanolyan legyen, mint a többiek. Nekem, az asszimiláns zsidó család gyerekének módomban állt már igen korán megtapasztalni – ez a „már igen korán” fontosnak tűnik a szememben –, hogy ez az igyekezet hiábavaló, nem vezet semmire; csak ingerli a többieket, akik úgyis tudják, hogy más vagyok. Vagy a többit, a nem mást olykor még provokálva, bántón is igyekszik az ember a maga másságát hangsúlyossá tenni. Nem a zsidó-kérdésről beszélek, hanem a másságról. És a másság vállalásáról. Arról a néha már-már frivol törekvésről, hogy megmutassam: ha más vagyok, hát tessék, lássátok, nem is akarok olyan lenni, amilyenek ti vagytok. A többiek ezt sokkal inkább elfogadják, mint a látszatalkalmazkodást.
A filozófiában ez a másnak lenni akarás mindenképpen „kifizetődik”. Mintegy hozzátartozik a filozófiához. Talán ezért is engedtem a filozófia titkos vonzásának, holott iskoláskoromban csak a matematikában mozogtam otthonosan; ha a Csendes-óceánról kellett dolgozatot írnom, mindig bajban voltam. A filozófia ugyanis maga a másság. Másnak lenni nemcsak úgy lehet, hogy másként élek, másként cselekszem, mint a többiek. Más vagyok akkor is, ha másként látok, más vagyok akkor is, ha másként gondolkodom. Márpedig a filozófia a par excellence másképp gondolkodás. Rákérdezés az evidenciákra, a „semmit nem tudok” biztos tudása. A fogódzók feladása. Önmagam és mások elbizonytalanítása, ráébresztése arra, hogy akárhogy is igyekszel, a leglényegesebbről nem tudhatsz meg semmit.
Mondjad, jóember (én, Vajda Mihály, Misu), te tényleg képes vagy elhitetni magaddal, hogy a holokausztra vonatkozó élményeidből egyenesen következik a tény, hogy életed nagy részében filozófiával foglalkoztál? Hát, bevallom, vannak pillanatok, amikor tényleg így gondolom. Persze, mint mondottam, lehet másképpen látni is, nemcsak másképpen gondolkodni. Lehettem volna festő, író vagy ki tudja, micsoda is, de hát az ilyesmihez tehetség kell. A filozófiához viszont – ahhoz a filozófiához persze, amilyennek én őt tudom – nem kell más, mint az a mélységes meggyőződés, hogy nem mindig az az igaz, amit a többség gondol. Még csak az sem, amit a hozzám legközelebb állók többsége. Meg hát az sem, amit én magam gondolok. Talán nem véletlen, hogy ez az ironikus distancia maga is valami zsidó-dolog.
Kedvenc könyvem kivételesen a legutolsó. Mesék Napnyugatról. Talán ebben sikerült nyugati kultúránkat a leginkább másképpen látni.
