Szörnyű évszázadban születtem, bár nem gondolom, hogy a tatárjárás vagy a török uralom évei emberségesebb idők lettek volna.
Már hetven éve élek – örülök, aminek tudok, aztán panaszkodom, majd vigasztalódom. Hallok és látok, figyelem a hazugságot magamban és másoknál – ha észreveszem, az igazságot – ha belátom. Festő lévén tárgyiasítom a gondolataimat, az érzéseimet, az életemet.
Ellentmondások terheit hurcoljuk. Igyekezetünk nevetséges, ám véresen komoly is egyben; olyan Raszkolnyikovok lettünk, akik hisztériáznak a Szibériába vezető úton.
Igyekszem ezeket a zavarba ejtő, ambivalens állapotokat közvetíteni. A festményeimen nem történetek alakulnak – expresszivitásában kell megszületnie mindennek. A kétértelműségnek kell megjelennie a képen, a maga kikerülhetetlen nyilvánvalóságában – egyértelműen. Az ilyen egyértelműség: viszolyogtató. Ezért nem „szép” az, amit én csinálok. A látható világ bizonyosságába kapaszkodom, és a láthatóság jeleit használom. Ha jól végzem a dolgom, akkor az elképzeléseimből, a festék átnemesüléséből – metamorfózisából – valamilyen csoda folytán fény születik.
„Mutatványunk annyi csupán, hogy az igazságtól elvakítva is létezni tudunk: Való a fény a kíngrimaszokba rándult visszahőkölő arcokon, csak ez, és semmi más.” (Franz Kafka: Az én cellám)
A fény válik valóságossá. Munka közben jutnak eszembe a valóság töredékei. Ha a töredékek igazak, akkor ezek a részletek kezdik el működtetni a valóságérzetemet, az igazságérzetemet, és fénnyé válik a festék.
Ha a képemnek minden részlete – pontja – egyértelműen kétértelmű, tehát viszolyogtató, és én is visszahőkölök ettől, akkor jól végeztem a dolgom, mert ebben az esetben a képemen a valóság tárgyiasult.
A művészetben nagyon gyakran a „rút” képében jelenik meg a „szép”. Az abszurdot, a groteszket, a megszokottól eltérőt, az előítéleteinknek ellentmondót többnyire csúnyának tartjuk.
Emberi mivoltunk, egymás iránti, egymást megértő képességünk tehet minket alkalmassá arra, hogy a művészeti szépet ne a banális szépben keressük csak, hiszen még a természetben is milyen sokszor megtörténik, hogy a félelmetesre, a borzongatóra, az ijesztőre érezzük azt, hogy szép.
A valósághoz mindig hozzáadjuk magunkat, életünk, történéseink, lelkünk hozadékát. Gazdagítjuk és szegényítjük a valóságot. Megszülethet a hazugság úgy is, hogy észre sem vesszük. A művészet a hazugságot nem tetten érni akarja, nem leleplezi, hanem azt is a kezébe veszi – megvizsgálja és megcsodálja. Nem tudja nem észrevenni. Nem keresi, nem üldözi, csak észreveszi. Nem erkölcsi fölényből – alapállásból ábrázolja, jeleníti meg, ám mégsem szenvedélytelenül. A csodálkozásban van az indulata. Ereje nem csapkodó tiltakozásból áll. Abban van az ereje, hogy meg tudja határozni, fel tudja festeni a falra az ördögöt, akár egész háza népével együtt.
A művészet a szenvedélyt is tárgyiasítani tudja. Ha a magam módján azt érzem a képemről: „mintha élne”, ha viszolyogtat, akkor szép.
