Úgy kezdődött, mint a mesében – de sajnos úgy is folytatódott. Ötgyermekes iparoscsaládban mint a legkisebb fiú láttam meg a napvilágot. Nem fele királyságért, csak egyszerűen a létért indultam a kásahegy felé. Ez azonban a sors fintorából túl nagyra sikeredett és helyenként rágóssá, emészthetetlenné vált.
Kora gyermekkorom nagyon szép volt, fényes karácsonyok, rengeteg ajándék, és ötéves koromban egész életemet meghatározó két rejtélyes tárgy. Egy kis, fekete fényképezőgép és egy felügyelettel használható légpuska. Legidősebb bátyám, Endre és fiatalabb nővérem, Júlia optikusok voltak. Ők vezettek be a titokzatos sötétkamrába, a pislákoló piros és zöld fények közt elővarázsolt képek világába. Másik bátyám, Gusztáv és idősebb nővérem, Etelka sportos alkatúak voltak. Ők szerettették meg velem a céllövészetet, a korcsolyázást, úszást és természetjárást, no és természetesen az evezést, hiszen édesapánk neves csónaképítő mester volt, és mint ilyen a magyar evezőssport olimpiai sikerének részese. Vészesen közeledtünk a második világégés esztendőihez. Megtanultunk félni, remegve várni a postást, jön-e a zöld tábori levelezőlap, hiszen két bátyám is a lovastengerész „büszke katonája” lett, mert a katonaságot elkerülni nem lehetett. Csodával határos módon az ostromot túléltük. Gimnáziumi tanulmányaimat az Eötvös gimnáziumban végeztem. Tanáraink a hivatalos tanterven túl a görög és római mitológiát, a teljes és nem a kozmetikázott történelmet és irodalmat tanították. Hálásak voltunk ezért akkor is, de igazán értékelni bátorságukat, emberségüket csak felnőttként tudjuk.
Mint „egyéb” származású, felsőbb tanulmányokról nem álmodhattam. Érettségi után voltam papírgyári segédmunkás, rakodó, vagyis képesítés nélküli fizikai munkás, az előkelő francia „trozsőr” magyar átirata. Végül a kísérletezés hiábavalóságát megértve, hogy nem létező bűneimet a legnehezebb munkával sem tudom feledtetni, Endre bátyám látszerészüzletébe szegődtem ipari tanulónak. A hátrányokat feledtette velem a fotografálás öröme. Még gimnáziumi tanulóként külön engedéllyel – szülői felelősségvállalás stb. – tagja lettem a Budapesti Fotóklubnak. Itt tömörültek az elismert, világhírű fotóművészek: Vadas Ernő, Szöllősy Kálmán, Ramhab Gyula, Zajky Zoltán, Haller Frigyes, Sztály János. A névsor nem teljes, hiszen itt volt fotóművészet fellegvára és a legmagasabb szintű ismeretek elsajátításának és átadásának helye. Nem lehet meghatottság nélkül gondolni az ősz mesterekre, akik ötven, száz, vagy kétszáz nemzetközi kiállítás aranyérmével a hátuk mögött fáradtságot nem ismerve tanítottak elméletet és gyakorlati ismereteket a tehetségesnek tartott fiataloknak. A legendás Haller Frigyes Géza fotótanfolyamai írásbeli, szóbeli és gyakorlati vizsgáival, számtalan és rendszeres fotótúráival felért egy egyetemi szintű képzéssel. Ennek tulajdonítom, hogy tizenöt évesen már sikerrel szerepeltem országos kiállításokon, szigorú zsűrizéseken átjutva. 1952–53-ban érettségiztem. Ekkor már több nemzetközi fotókiállításon szereztem elismerést annak az országnak, amely csak nem akart változni. A külföldi kiállításokra szánt képeket engedélyezés végett be kellett mutatni az akkori Művelődési Minisztériumban. Míg én a számtanórákon az egyenletekkel vívtam egyenlőtlen harcomat, szegény édesanyám hallgatta a minisztériumi elvtársnő korholását. Ne portrékat, tájképeket, csendéleteket fényképezzen a fia, gyárakat, munkát, munkásokat. De az eredményeket látva, nem merte az engedélyt megtagadni. Az általános szegénység és a Rákosi-féle országlás elvezetett 1956-hoz. Nem hittem, hogy rövid életem során másodszor is átélem Budapest ostromát. Igaz, én magam ezt a időt nem az óvóhelyen töltöttem. Ezután mintha a kásahegy puhulni látszott volna, a fizikai elmúlás veszélye szellemivé szelídült.
Eredményeim alapján húszévesen megkaptam a kitüntető AFIAP címet. 1960-tól a Magyar Televízió Híradójának fotóriportereként dolgoztam, meglehetősen nagy szellemi szabadságot élvezve. Az I. Nemzetközi Diaporáma-fesztiválon Máté passió című munkámmal első díjat nyertem. 1967-ben, Gyulán portrésorozatomért Székely Aladár-díjat, 1968-ban az Ezüst Gerely pályázaton sportfotóimért első díjat és ez évben még az „Év Legjobb Képe” és az „Év Legjobb Riportsorozata” díjat kaptam. Közben a Magyar Fotóművészek Szövetségében fotótörténeti munkát folytattam, megmentettük Balogh Rudolf hagyatékát. A fotográfia születésének százötvenedik évfordulóján szerkesztője voltam a „Tény-kép” című kiállításnak, mely a Műcsarnok történetének egyik legsikeresebb és leglátogatottabb rendezvénye volt. Ezek mellett több mint ötven könyvnek részben szerzője, társszerzője, illusztrátora vagy szerkesztője voltam.
Nyugdíjazásom alkalmából a Magyar Televízió Életmű-nívódíját vehettem át, ami az előző tizenegy jelentősebb díj megkoronázása. 2002-ben megkaptam a számomra megtisztelő Magyar Alkotóművészeti Nagydíjat, mely nem állami vagy politikai kitüntetés, szakmai elismerés. Nyugdíj után önálló vállalkozóként dolgozom.
