Családi ereklyeként őrzöm apám képzőművészeti főiskolai „felvételi igazolvány”-át, mely az 1912/13-as és az 1913/14-es tanév után közvetlenül, azonos írással, azonos igazgatói aláírással és pecséttel, 1918. évi március hó 4-i datálással bizonyítja az ifjú festőnövendék „rendes látogatói” státusát. Hogy apám közben két-két évet húzott le az orosz és az olasz fronton, arról az igazolvány semmit sem árul el. Szegedre került gimnáziumi rajztanárnak. A hamarosan ismertté vált, közmegbecsülésnek örvendő fiatal portréfestőt egy gyönyörű, az Iparművészeti Főiskolát megcélzó leányzó rajzbéli felkészítésére kérik: testvéröcsémmel ennek köszönhetjük létrejöttünket.
Iskola, zongoratanulás (az első honorárium: egri szőlész-borász keresztapám, apám egykori lövészárokbeli bajtársa – néhány percnyi produkció után – ropogós tízpengőst tesz a pianínóra, szólván: de most már hagyd abba!), nyáron úszóleckék a Tisza hullámaiban (az úszóövhöz kapcsolt kötelet tartó rudat gyakorta Szent-Györgyi Albert egyensúlyozza), elsőáldozás, első „szerelem” és az első értetlenség (miért van némelyik társam kabátjára sárga csillag varrva? és miért igyekszik táskájával eltakarni?). A rákövetkező hatvan évben sorra jönnek majd az értetlenségek. Miért kell három hónapig egy budai óvóhelyen a szünet nélküli bombázástól, ágyúzástól („kilövés? belövés?”) állandó életveszélyben rettegni? Miért kell beletörődni, hogy szegedi lakásunkat „doni és honi kozákok” a csupasz falakig kirámolták? S majd jön a többi „miért?” nemsokára. De az élet – és a zenetanulás – nem áll, nem állhat meg. Édesapám – immár a Szépművészeti Múzeum képrestaurátora – egy napon két kis hegedűt hoz vászontokban a hóna alatt a pesti albérletbe.
Első tanárom, Margit néni – a híres cigányprímás, Magyari Imre unokahúga – gyönyörű hangokat csal ki hangszeréből. Egy év után magasabb szintre küldene, Ráth-Végh Istvánné Zipernovszky Mária föl is venne, de a Felsőbb Zeneiskola igazgatója feltételhez köti hozzájárulását („igaz, hogy tehetséges, de ide túl fiatal”): felvesz, ha testvérem csellózni fog az iskolában. Így lőn. A Piarista Gimnáziumban kemény munka, tanulás, vallásos nevelés – egy időre meg is legyint a papi hivatás gondolata, mint később a színészeté –, az énekkar mellett vívni is járok. (Sík Sándor felemelő és felrázó lelki gyakorlataihoz máig nem hallottam hasonlót.) A tornatanár tehetségesnek tart, ő is magasabb szintre vinne, de Mária néni válaszút elé állít: vagy tőr, vagy vonó…
Egy nap megyek haza az iskolából, a vásárcsarnok melletti Pipa utcában rohangáló-vigyorgó kamaszsereg focizik. Minden rúgás után újabb röhej. Közelebb megyek, látom: a labdát döglött patkány helyettesíti… Újabb értetlenségek. Hogy lehet ilyen szörnyűt cselekedni? És miért kell iskolánkat éppen ’48-ban, a centenáriumi évben megszüntetni? Mi történik itt? Egy vasárnap délelőtt otthon, egyedül. A rádióból Kodály-kórus. Amikor oda érnek: „…hol vagy, István király, Téged magyar kíván…”, belém hasít a tudat: magyar vagyok – és elbőgöm magam. (Nem sejthetem még, hogy az évszázados könyörgés egyre időszerűbb lesz.)
Két új iskola: a „Konzi” és a Zenei Gimnázium. Kitűnő tanárok, remek társak, rengeteg tanulnivaló (hegedű, zeneszerzés, zongora, kamarazene, zenekar, zenetörténet, népzene – „marxizmus–lenizmus”, bolsevik párttörténet majd csak az Akadémián): belevetem magam a ZENÉBE, de az óralátogatás és a napi öt-hat óra hegedűgyakorlás mellett jut időm olvasásra, nyelvtanulásra, uszodára, hangversenyre, színházra és mozira, kirándulásra, társasági életre és bridzstanfolyamra is. Igaz, nincs tévé, nincs internet és mobil, nincs plaza, még csak autó sincs.
Mindig, mindenhonnan szerettem hazamenni; szerettem otthon lenni. Nálunk mindenki jól érezte magát. Barcsay Jenő, Gerlóczy Gedeon (a Csontváry-képek felfedezője és megmentője), Szinyei-Merse Pál fia – a „Horgászó Félix” – föl-följárt hozzánk egy kis „világmegváltásra”, Pécsi Sándor próbálta „profibb” mederbe terelni versmondásomat (az iskola szavalóversenyére Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban-jával készültem), Szőts István nézte-hallgatta, amint a 9. szimfóniát s egyebeket dirigáltam partitúrából, pálcával. (Az egyetlen nehézséget a négypercenkénti lemezoldalcsere jelentette.)
Bíró Lajos Pál, magyar–angol szakos osztályfőnökünk az érettségi tablónk hátára minden diákjának „testre szabott” versikét fabrikált. Én ezt kaptam: „Világod: Vénuszok, Múzsák és Tháliák, / S nem ihletnek – sajnos – a zord Reáliák.” (Orosztanárunktól, az iskola párttitkárától, aki „civilben” kárpátaljai szovjet tiszt volt, ezt: „Rendes és becsületes munkádal továb légy hasznos tagja szocialista társadalmunknak.”)
1954-ben felvesznek a Zeneakadémiára, Zathureczky Ede osztályába.
Az értetlenség („hát ezt megérhettük?!”) ujjongásba vált a felejthetetlen kedden és még tíz napon át (amely megrengette a világot…). Nyomában a kiábrándító döbbenet, még az értetlenség is kihűl. De az élet – és a ZENE – nem áll, nem állhat meg. 1957-ben a Zeneakadémia hallgatóiból – kivételes csillagórában – vonósnégyes alakul.
A Bartók Vonósnégyes karrierje – talán a háború utáni legmeredekebb magyar zenei sikertörténet – egy negyedszázadra az én történetem is.
(A folytatást a „Hatvan jeles nyolcvanas”-ra tartogatom.)
