Négy évszak. Miért lettem festő, kérdezem magamtól, és emléktöredékek jönnek elő ilyenkor. Mert hogy mindig szerettem rajzolni, ez a kérdésnek csak a hobbi része. Fontosabb a kék szitakötők lebegése a Csermosnya-patak fölött, a Pipitykét takaró felhők, a döglött lovunk az udvaron, a krasznahorkai búcsúk, a légiriadók, Sztálin-gyertya, a háború, a menekülésünk – hiszen ez az élet teremtette tragikus költészet kihoz az emberből valamit – belőlem a festőt.Dernőn születtem, egy vidéki kis faluban Krasznahorka és Rozsnyó szomszédságában. 1947-ben Magyarországra menekültünk a benesi dekrétum miatt, hiszen Szudétaföldre akartak telepíteni, mert magyarnak vallottuk magunkat. Diósgyőrben érettségiztem, majd a budapesti Iparművészeti Főiskola festő szakán diplomáztam, ahová diplomám után Hincz Gyula tanársegédnek nevezett ki. Az iparművészetin 45 évet tanítottam, és jelentős művészek tekintenek mesterüknek. Rajzi és festészeti művészpedagógiám és modern szemléletem a hatvanas, hetvenes években rendkívül fontos volt. Formatervező, grafikus, textiles generációk építhettek művészi felkészítésemre.
A tanítás mellett alkotásaimat számtalan kiállításon mutattam be itthon és külföldön. (Itt a fővárosban az ERNST Múzeumban 1971-ben, a Műcsarnok jobb oldali teremsorában 1979-ben, a Műcsarnok középső teremsorában 1989-ben, a Vigadó Galériában 1992-ben, a Körmendi Galériában 1995-ben, a Budapest Galériában 1998-ban, a Polgár Galériában 1998-ban.)
Az indulásnál nagy mestereim voltak: Bolmányi Ferenc, aki a kezdetek kezdetén igazán jó útra terelt és Hincz Gyula, aki nemcsak kinevezett tanárnak az Iparművészetin, de számtalan nagyméretű munkájának – mozaik, pannó stb. – megvalósításába is bevont.
Barcsay Jenőhöz haláláig igazi barátság fűzött. Szentendrén, ahol közel volt műtermünk, naponta meglátogattuk egymást. A művészete és emberi magatartása példa volt számomra. 1979-től a művésztelep tagja vagyok, és Szentendrén is több kiállításom volt.
A vizuális művészet, köztük a festészet is, végtelen sokirányú, a látott létező világ leképzésétől a láthatatlan világig, amit a művész tesz láthatóvá. És a két pólus között, ahány művész, annyi valóság.
A főiskola után rövid ideig figurális műveim születtek, de azok is már az új festészet nyelvén voltak megfogalmazva. Egyre nagyobb szerepet kapott a szerkezet, egyre elvontabb, majd teljesen absztrakt világba léptem, mert úgy éreztem, hogy így vagyok szinkronban a világgal a világ művészetében. Tovább fejlődve elmentem az egyszerű, íves, tiszta formákig. Ezt a világomat Frank János biogeometriaként méltatta, ami nemcsak formailag egyszerűsödött, de színben is eljutottam a fekete-fehér, arany-ezüst színvilágig.
Majd visszataláltam újra a formához, és egyre gazdagabban előadva, bizonyos szerkezeteket megtartva visszatértek az ívek és megjelentek az átlók, a rácsok, létrehozva a többrétegű teret, hiszen a rácsok alatt íves formák és gazdag faktúra kelt életre. Megszületett a Rácsvilág. 1989-ben a Műcsarnok középső termeiben állítottam ki, hatvan nagyméretű képet.
A gesztus mámorában sem feledkeztem meg a szerkezetről, ami a színfoltok ősi szertelenségeit rendezte dinamikus képi rendbe.
A kiállítás után a szigorú rácsszerkezet felbomlott, és újra nagyobb szerepet kaptak az ívek és a formák, de már nem a kicsiszolt változatai, hanem az előadás gazdagságával fogalmaztam egy új szimbólumrendszert, felhagyva a szimmetriával és a nehézségi erővel is. Így született a Kötelék sorozat, az Ikonosztáz és sok-sok kicsi kép, az Etűdök.
Az ERNST Múzeumban 2005 májusában nyílik egy életmű-összefoglaló kiállításom.
A művek folyamatos létrehozásában igen nagy szerepet játszanak a körülmények, például a család. Feleségem, Rényi Kati grafikus- és festőművész, nagyszerű kiállítása volt a Palme házban, és közösen is állítottunk már ki. Fiam, Balázs reklámgrafikus, lányom, Barbara a Képzőművészeti Egyetem reklámgrafika szakán tanul.
