Balogh Ádám lélek-létképei
Két hazai kiállítás között rendeztek Balogh Ádám festményeiből Hollandiában, a Zuijderduijn Artban, Az Univerzum hangjai címmel kiállítást.
Nem veszélytelen belemerülni Balogh Ádám világába. Képzeletünk ösztönösen, akaratlanul is tovább álmodja festményeit, melyek túl időn és téren, a végtelent, az örököt sugallják. És ezek a képek teret adnak a nézőnek, hogy folytassa saját érzéseinek, álmainak megfelelően ezt a belső élmény szülte, misztikus világot.
A fantáziavilág egyszerre idegen és mégis ismerős, mintha álom és ébrenlét határán jártunk volna itt. Egyetemes képek, mindenki számára érthetőek, vagy inkább érezhetőek. Áthatóak. Nem tervezett, látomás-érzés-gondolat szülte álmodó, spirituális művek. „Akinek füle van a hallásra hallja meg!” Vajon milyen élményeken, felismeréseken mennénk át, ha hallgatnánk erre a belső hangra? Bár néha ijesztő, hogy kiragad megszokott világunkból, a mindennapok „valóságából”, valami rejtélyes módon mégis Reményt ad. Összetartozást és összetartást érezhetünk. Vigyáznak ránk, nem vagyunk egyedül és nem vagyunk magányosak. A művész kivezet minket ebből a szín- és formaörvényből társakat ad mellénk ezeken a teremtés-képeken. És fényt. És reményt. Életet, mint a Marsgyermeknek.
Balogh Ádám alkotásai a lét kérdéseit boncolgatják. A bennük rejlő belső tűz a nézőt is elragadja. Kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk? Ki mit lát, mit kell észrevennie ezeken a festményeken? Első látásra valóban, mintha az univerzum kelne életre, de ebben a kozmikus térben, fényködökben, Rezgésben, nem égitestek, hanem sejtek? vagy lelkek? lebegnek, szárnyalnak. Talán egy férfi és női princípium? Minden él, változik, folyamatos átalakulás zajlik. Mintha egy ismeretlen-ismerős történetet néznénk.
Mikro és makrokozmosz találkozása ez, valami egyetemes, egyszerű mégis értelemmel felfoghatatlan, de érezhető rend és harmónia sugárzik. És ennek elfogadása, de ugyanakkor a művész, az ember kíváncsisága-kutatása is: mi van a fátylakon túl?
A Bűvölet gondolatfolyamát, történetét, történeteit mintha függönyön át néznénk. Reinkarnációs utazáson veszünk részt: talán előző életek arcai, alakjai tűnnek fel és el, egymásba olvadó testek és lelkek. Talán a lélek mély rétegeiből, emlékeiből bukkannának fel. Megfoghatatlanok, mint az álmok. A léleklángok óvják, segítik, vezetik egymást, fényt visznek, életet teremtenek? Minden ködszerű, sejtelmes álomalakokkal találkozunk, mintha az örök körforgás lét-képeibe nyernénk bepillantást.
Kalandos út a lélek mélységeibe. Képzelet vagy egy „másik” valóság? Vissza az eredethez: kifelé a csillagokhoz, vagy/és befelé önmagunkhoz? Hogy ez a misztikus világ kívül keresendő, a távoli világegyetemben, vagy éppen nagyon is közel, önmagunkban, legbelsőbb lényünkben a tudatalatti gazdag, belső képeiben? Ki tudja? Láss!
A fényfoltok látomásszerű tünékeny formává alakulnak, mielőtt kézzelfogható lenne, megáll, elillan a folyamat, csak sejthetjük ki, mi szerepel a képeken? Biztos pontot, kapaszkodót nem találunk. Hol vagyunk? Kik, mik a résztvevői ennek a kozmikus játéknak? Múlt vagy jövő látomásai ezek? Mit jelent Repülni tanulni?
A Korona fényjátékai, mintha a hetedik csakra energiasugárzását jeleznék, ahol a keleti életfilozófiák szerint a felsőbb énünk összekapcsolódik a mindennapokban élő emberrészünkkel és segítséget kaphatunk földi életünkhöz, annak megértéséhez és elfogadásához. Meditatív képek. Az élet több, mint aminek gondoljuk s talán itt, ezeken a képeken egy másik „arca” jelenik meg.
Kifejezni a rejtettet, a nem láthatót, ez a művészet feladata és Balogh Ádám képei szárnyalni tanítanak gondolatban, képzeletben. Közelebb kerülni önmagunkhoz, „freudi” mélységekbe merülni és onnan megújulva ki- és felemelkedni át a szem lélektükrén, az emberi természet félelmeitől szabadon, mint a Madarak.
Festményei minden pillanatban mást mondanak, újra és újra meglepik nézőit, ahogy új és új érzést-értelmet nyernek.
Némethy Andrea
művészettörténész