Vinko Möderndorfer

Vinko Möderndorfer

(Regényrészlet)

    Lojz

    Hosszan állt a kapu előtt. A kulcsot a kezében tartotta. A fejében mondatokat forgatott… Ha azt kérdezi, hogy merre jártam, azt válaszolom neki, fogja be a száját… Ha azt mondja, hogy részeg vagyok, azt válaszolom, lehetek, hiszen a saját pénzemet költöm, a saját kibaszott rokkantságimat… Ha a szemembe vágja, hogy főz és mos rám, azt válaszolom, elmehet az anyjába, boldog lehet, hogy velem élhet, hiszen úgysincs, aki ránézne… Ha azt mondja, hogy a mama forog miattam a sírjában, azt válaszolom, hogy a mama mindent elbaszott, mert nem hagyott minket békén, mehetett volna mindenki a saját útján, és miattam foroghat, akár a nyárson is, ha akar… Ha azt mondja, hogy kiönti a vacsorát a vécébe, azt válaszolom: Ha nem hallgatsz el, leütlek, mint egy kutyát! És ha tényleg kiönti, leütöm.
    Aztán dugdosta a kulcsot a kulcslyukba. Nem ment. Soha nem ment. A nővére az ajtóban hagyta a kulcsot, csakis azért, hogy csengetnie kelljen, hogy kinyithassa neki, és belekezdhessen a litániájába. Ha maga ki tudná nyitni, besurranhatna a szobájába, és azonnal lefekhetne. Az ágyban már békén szokta hagyni. Csak kinyitja az ajtót, és a falnak fordulva találja. Alvást szokott színlelni, de a szeme nyitva. A falon előtte a fény háromszöge látszik, amely az előszobából vetődik be, Katarina kövér körvonalai, ahogy mozdulatlanul áll a küszöbön, és az ő lélegzését hallgatja. Általában azt mondja: Úgyis tudom, hogy nem alszol… És újra hallgatózik. Ő pedig igyekszik, nyitott szemmel a világos háromszögre és a nővére hatalmas árnyékára meredve, olyan, mint az anyja meghosszabbítása, mint valami élő lelkiismeret, igyekszik, hogy egyenletesen lélegezzen, mélyen, mintha aludna… Aztán becsukja maga mögött az ajtót… Sokáig nem tud elaludni. Fél. Mindenféléről gondolkozik. Az elmúlt napról, az italokról, amelyeket megivott, az üvegekről, amelyeket a szekrény mélyén tart, az apja régi bakancsában, a padláson a kémény mögött, a vécén, a vizeskannában, a barátaira gondol, és arra, hogy mi lenne vele, ha nem lennének, egyáltalán kivel beszélgetne, ki tartaná embernek, igen, embernek… Ilyenekről gondolkozik, soha nem a jövőről, arról a napról, amelyik ezután jön. Soha! Hiszen az túlságosan messze van, túlságosan ijesztő, átláthatatlan… A tegnap azonban világos, jó és rossz értelemben megismételhetetlen. A múlttól nem kell félni, olyan, amilyen, néha undorító, néha szép, de örökre mögöttünk hagytuk. A holnap azonban ismeretlen, vakító, hosszadalmas, meglepetéseket tartogat, ijesztő a maga ismeretlen, meghatározhatatlan ürességében… Soha nem tudhatod, mit hoz… A jövőtől ezért csupán azt várta, hogy gyorsan és fájdalom nélkül múljon el.
    Kinyílt az ajtó. A fény az arcába vágódott. A konyha fénye, amely a sötét lépcsőházba ömlött.
    „Hol mászkáltál idáig!?” – kérdezte reszelős hangján Katarina, és úgy állt meg az ajtóban, mint valami behajtó, aki nem akar tágítani a lakásból.
    Semmit sem válaszolt. Lehajtotta a fejét, és megtámaszkodott az ajtófélfában.
    „Részeg vagy?!”
    Újra csak hallgatott. Azt gondolta magában: Bárcsak túl lennénk rajta!
    „A mama forog a sírjában…” – bökte ki, aztán megsemmisítő pillantással mérte végig tetőtől talpig. Majd ezt mondta: „Na, gyere be!” Ezt könyörületesen ejtette ki, mintha már az is, hogy beengedi a lakásba, a jó szándéka jele volna.
    Belépett. Levetette a cipőjét. Közben megkapaszkodott a szék támlájában… Úgy megszédült, hogy majdnem elvágódott.
    „Részeg vagy! Hogy nem szégyelled magad!”
    Nem vagyok részeg! Mindez miattad van! Állandóan szekálsz, és az agyamra mész. Ezért tántorgok, csak ezért!
    „Nem vagyok részeg” – suttogja.
    „Még hazudsz is!” – rikácsolja azon a visszataszító hangján, amely a magas tónusoknál meg-megcsuklik, beleeszi magát a csontjaiba… „Azt hiszed, nem tudom, mikor vagy részeg, csak rád kell nézni, nem kell közelről, csak távolról rád pillantok, már látom is, hogy olyan részeg vagy, mint egy ökör…” Katarina lendületbe jön, szüntelen folyamban okádja kifelé a szavakat, egyre rekedtebben és fülsértőbben… „És azokkal barátkozol, csupa csirkefogó, egy sem dolgozik, fabatkát sem érnek, ingyenélők, rendőrök, akiket kirúgtak, mert gazemberek voltak, kurvapecérek, tolvajok, a mama sírva fakadna, ha tudná, kivel barátkozol, egész nap mit tudtok beszélgetni egymással?”
    Beiszkolt a fürdőszobába, úgyhogy miközben odafelé igyekezett, nem értett néhány szót, amit az asszony mondott… Tudta, hogy utána megy, mégis reménykedett, hogy nem áll oda mellé, amikor pisálni fog…
    „Nem tudsz eltűnni, nem futhatsz el, rossz a lelkiismereted, elszaladnál! De az igazság elől nem futhatsz el…”
    A vécén a hideg csempének támasztotta homlokát a kagyló fölött, hogy bebiztosítsa magát, ha rosszul lenne, így a vizelet sugarával beletalál a nyílásba maga előtt, és nem áraszt el mindent körös-körül… Kigombolta a sliccét… Érezte, hogy nedves a gatyája… ©tefanijánál a vécén lökdösődött valakivel, vizelés közben el kellett tennie, és menekülnie kellett… Átkozott bunkók! Pisálni se hagyják az embert békében! Hova jutottunk, hova jutottunk, hova jutottunk… megragadja egy gondolat, amely nem hagyja nyugton. Mindig ez van, amikor izgatott és részeg… Kata a nyakára mászott. Nekitámaszkodott az ajtónak…
    „Olyan részeg vagy, hogy görnyedezel, mi? A tetőt meg felhajthatnád, mindig lepisálod, nem egyedül vagy a lakásban!”
    Felemeli a tetőt. Elveszíti az egyensúlyát, a homlokát beveri a csempébe, újra felegyenesedik, a kezére támaszkodik…
    „Részeg disznó! Jézusmáriám, mellépisálsz!, takarítanom kell utánad, felmosni a vizeletet, kimosni a szaros gatyádat, miért ver engem az isten! Egész nap csámborogsz, ahelyett hogy dolgoznál valamit, hiszen nem vagy öreg, negyvenhat éves vagy, én szégyellném magam, te meg dicsekedsz, hogy rokkantnyugdíjas vagy. Micsoda rokkant! Alkoholista! Aki mindennap iszik, az alkoholista, mindenki tudja, te meg dicsekszel, hogy rokkantnyugdíjas vagy, hogy ez a munkád, szar vagy, nem rokkant, rokkantságira küldtek, elegük volt belőled, seggbe rúgtak, miután lehetőséget adtak, többször is! Átképezhetted volna magad, fizették a tanfolyamokat, de te nem, inkább ittál, aztán rokkant lettél, én meg mosok, főzök és a vizeletet takarítom utánad…”
    Visszateszi a gatyájába, aztán megpróbál valahogy kijutni az asszony mellett, anélkül hogy hozzáérne, mert ha hozzáér…
    „Ne érj hozzám, undorodom tőled, átkozott gazember…” Eltaszítja a férfit, az betámolyog az előszobába, aztán a konyhába, az asszony meg utána…
    „Bolondokházába juttatlak, esküszöm, majd ott kezelésbe vesznek, kényszerzubbonyt adnak rád, csak gyógyítsanak meg, már a mama is megtehette volna, de túlságosan szeretett téged, jobban szeretett, mint engem, azt hiszed, nem tudom, azt hiszed, nem vettem észre, hogy többet engedett neked, soha nem szólt semmit, csak azért, mert hasonlítottál a papára, arra az átkozott alkoholistára, még szerencse, hogy elütötte a teherautó…”
    Katarina ismét úgy rátámaszkodott az ajtóra, hogy nem jut ki mellette… Az lenne a legjobb, ha besurranhatna a szobájába és lefeküdhetne, de az asszony ott áll a küszöbön és nem ereszti, és egyre fülsértőbben rikácsol, egyre magasabb hangfekvésben…
    „Én áldozatot hoztam! Én! Csakis én! A mamának meg kellett ígérnem, hogy gondoskodom rólad és a sírjáról, mert annyira gyámoltalan vagy, annnnyira – olyan képet vág, mintha egy kaktusz akadt volna a torkán –, annnnyira gyenge, annnnyira butácska, és belőlem mi lett?! Férjhez mehettem volna, gyerekeket szülhettem volna, azt hiszed, hogy olyan csúnya vagyok?, kétszer mentem el társaságba, akkor, amikor kórházban voltál, és azon a szombaton, amikor felpumpálták a gyomrodat, és az intenzíven feküdtél, azokra az üvegekre kötözve, nem tudtam, hová legyek, féltettelek, és társaságba mentem, mindkétszer lefektettek, igen, lefektettek! Nem zavarta őket a kurta lábam, akkor mindannyian egyformák vagyunk, senkit nem zavar semmi, de én megígértem a mamának, hogy gondoskodom rólad, hiszen megdöglenél, mindent elinnál az első nap, aztán megdöglenél az éhségtől és a saját mocskodban. Miért nem segítesz!? Miért nem akarsz olyan lenni, mint a többi? Miért nem hallgatsz rám, miért gondolod, hogy igazad van, miért nem lehetünk boldogok?!”
    Beszorította a tűzhely és az asztal közé… A konyhából csak mellette juthat ki… Ha ellökné, az asszony megütné… Mindig megveri… Mikor gyerekek voltak, akkor is verte… Sírt és verte őt… Mit tegyen…? Ki kell jutnia a konyhából, be kell menekülnie a szobába és az ágyba, csak akkor hagyná békén… Nyugtalanul körülnéz a konyhában… Megakad a szeme a tűzhelyen, felemeli a fedőt…
    „Most meg zabálnál! Tönkretetted az életemet, most meg zabálnál! Azt nézed, főztem-e? Naná, hogy főztem, mindig főzök, mindig vár a vacsora, mindig, csak te nem vagy itthon, neked a züllött haverjaid többet jelentenek a véreidnél, mikor jössz rá, hogy csak én vagyok neked, hogy mi ketten egy család vagyunk, nem élhetünk egymás nélkül, hogy átvertek minket, mindenki ellenünk van, téged félreállítottak, engem a nyomorékok közé löktek, senkinek sem kellünk, semmit sem érünk el, ha nem tartunk össze, mikor ismered be ezt, mikor?! Te züllött gazember, miért nem értesz meg soha semmit…?!”
    Megremegtek a kezei. A fedő kiesett a kezéből, csak úgy zengett a tűzhely kerámiatetején. Az asszony megindult felé… Becsukta a szemét. Most fogja megütni.
    „Zabálnál, mi!? Egész nap másokkal voltál, most jó vagyok neked, amikor éhes vagy! Nem! Itt, uram, maga nem fog zabálni!!”
    Kata felkapja a fazekat, és egy pillanatra az orra elé tartja… A szeme már nyitva. Megérzi a gulyás illatát… A nyál elfutja a száját…
    „Na, ez megy a vécébe! Az egész! Az egész!” – ordítja, és a hangja egyre hisztérikusabb lesz… Aztán az edénnyel a kezébe a vécé felé sántikál, közben ismételgeti: „Az egész, az egész, az egész!” – egyre magasabb, egyre fenyegetőbb hangon ordít.
    Itt a megfelelő pillanat! Most, vagy soha!
    Beszalad a szobájába, kinyitja az ajtót és becsukja maga mögött. A villanyt nem kapcsolja fel. Sötétben vetkőzik le. Gyorsan ledobálja a ruháit. Kétszer beleütközik a székbe. Ahogy az ágy felé tapogatózik, úgy megüti a sípcsontját, hogy a feje is belereng, mintha valaki néhányszor fel- és lekapcsolta volna a villanyt… Félig pucéran beugrik az ágyba, nyakig betakarózik, és a falnak fordul.
    Ha ennek vége, benézek a szekrénybe. A bakancsban el van dugva egy kis…
    Nyílik az ajtó. A falon megjelenik a fényháromszög és az asszony árnyéka. Élesen kontúros árnyék. Kis fej összefogott, kontyba fésült frizurával, keskeny, majdnem túl hosszú nyak és rövid törzs. A kezek összeolvadnak a sziluett körvonalaival… Úgy áll ott, mintha rajzolva lenne… Egy kicsit fenyegető, egy kicsit nevetséges, egy kicsit szerencsétlen… Mint egy karikatúra valami gyerekkönyvben…
    Semmit sem szól. Minden mozdulatlan. A férfi az ágyban, falnak fordulva, szélesre nyitott szemekkel, a másik az ajtókeretben, elveszetten, mintha kiszaladt volna a kezéből az élete értelme.
    Aztán az asszony csendesen bezárja az ajtót maga mögött (így csukják be a gyerekszobák ajtaját, így csukják be a kórházi ajtókat, a haldoklók szobájának ajtaját).
    Sötétség.
    Megkönnyebbülés.
    Amikor a mama megbetegedett, megismerkedtem egy nővel… Magda volt a neve… Tetszettem neki… Ő is nekem… A délutáni műszakban dolgozott. A gyűléseken néhányszor együtt ültünk… A mama ágyhoz volt kötve… Nem hagyhattam ott csak úgy… Nagyon rossz passzban voltam… Folyton csak halogattam… Kétszer mentünk el Magdával… Meghívott magához… Először nem akartam… Féltem… Másodszor nem vonhattam ki magam, tudtam, hogy ez vele jár… Nem ment… Nem ment… Nem ment… Kerülni kezdtem… Egyszer megállított a menzán… Azt mondta, döntsek… Azt mondtam neki, hogy a mama nagyon beteg, nincs most időm… Néhány hónap múlva elkezdett valaki mással járni… Rám se nézett többé… Gondolom, csalódást okoztam neki… Továbbra is jártam a gyűlésekre… Reménykedtem, hogy újra eljön, és együtt ülünk… Nem jött többé… A gyűléseken egyre kevesebben lettünk… Aztán megszüntették a gyűléseket… A mama meghalt… Ha akkor… Ha akkor… Mindent tudtam…
    Az ember szeme hozzászokik a sötéthez. Most minden kivehető. Az asztal, a szék, amelybe úgy beleütközött, hogy sajog a sípcsontja, az ajtó, a szekrény, benne a papa bakancsa… Felkel és az ágyra ül…
    „Az elszalasztott lehetőség nem tér vissza” – mondja ki hangosan, aztán hallgatózik, hogy megmozdult-e valami a lakásban… Az ajtó alatt sötétség. Ha Katarina ébren lenne, az ajtó alól hosszú, sárgás fénycsík világítana… Lefeküdt, gondolja, alszik…
    Hogyan lehet, hogy Fredinek annyi nője van?! Hogy lehet?!
    A tenyerébe rejti az arcát, és néhány pillanatra mozdulatlan marad.
    Kétszer voltam boldog életemben… Amikor megkaptam a biciklit, és amikor Magda megérintett… Ismerem ezt… Ezt az érzést… A zsigereidben érzed, hogyan lüktetsz, milyen nagy és fontos vagy, hogy élsz… Úgy, mint amikor vasárnaponként elmegyünk Fredi telkére, és a kőfejtőben rendezünk magunknak valamit… Különben üresség… Üresség… Üresség… Üresség… Üresség…
    Felkel. Nyugtalan. A szavak egymásba gabalyodtak, és ismétlődnek, ismétlődnek, ismétlődnek… Odalép a szekrényhez. Lehajol. Alul az apja nagy bakancsa. A régi vastag bőr szaga… Belenyúl a bakancsba, és kihúz egy félliteres rumosüveget, Háztartási rum, amelyről egy szerecsen mosolyog a fehér fogaival… Az üveget a földre teszi… A karjába veszi az apja bakancsát… Nehéz… Vasalt… A sarka és az elülső része körül fémszegecsek és szögek csillognak… Ez minden, ami az apja után maradt: a hegymászó bakancsa az ötvenes évekből… A bakanccsal a kezében kinyitja az ajtót… A lakásban csend és sötétség… Lassan közelít Katarina szobája felé, a küszöb alatt nincsen fény… Lekapcsolta a villanyt. Alszik. Csendben kinyitja az ajtót… Beles a nővére szobájába. Ágy az ablak alatt. Az utcai fény ráesik. A nővére a falnak fordulva… Egy kis ideig áll a küszöbön, hallgatja az asszony egyenletes lélegzését, aztán lassan odamegy az ágyhoz. Kicsit áll a fejénél. Leengedte a haját. A fehér utcai neonfény, amely a fejére vetül, még szürkébbnek mutatja a haját, mint a valóságban… Közel hajol az arcához… Alszik… Alszik… Alszik… Alszik… Aztán lassan felemeli az apja vasalt bakancsát magasan a feje fölé, mindkét kezével lendületet vesz… A vasalt sarokkal lesújt… Egyszer, kétszer, háromszor… Katarina felkiált… megpróbál felemelkedni… Négyszer, ötször, hatszor… A kezével eltakarja az arcát és a fejét… Hétszer, nyolcszor, kilencszer… A kiáltás dünnyögésbe vált, aztán sírásba, aztán érthetetlen szavakba… Tízszer, tizenegyszer, tizenkétszer… A test a falnak szorul… Tizenháromszor, tizennégyszer… Mindenfelé széthullik, balra, jobbra… A kezek eltakarják a fejet, a test csecsemőtartásba görbül, a szavak és a nyögések összemosódnak… Tizenhétszer, tizennyolcszor… Az ágynemű színe elváltozik… Tizenkilencszer, hússzor, huszonegyszer… Elég, elég, elég, elég… Aztán fáradtan leül az ágy szélére… A bakancs robajjal a parkettára esik, lábával az ágy alá rúgja, kezével letörli az izzadságot; a háta mögött a test, kettőbe görnyedve, vonaglik… Érzi, ahogy lüktet a benseje… Kellemes érzés önti el melegen a testét… Itt vagyok… Élek… Még élek… Aztán kimegy a szobából, az ajtót gondosan becsukja maga mögött, a zokogás elhal az ajtó mögött… Felkapcsolja a konyhában a villanyt, az asztalka sarkáról felveszi a telefont, és a telefonnal az ölében leül a karosszékbe az erkélyajtónál. Tárcsázza a számot… Várakozás közben alig hallhatóan fütyörészik, és belenéz a túloldali erkély ablakának sötétjébe… Aztán összeszedett és nyugodt hangon beszélni kezd…
    Halló? Ügyelet? Jöjjenek, kérem… Baleset történt. A nővérem leesett a lépcsőről.

Szíjártó Imre fordítása