Egy amerikai Alsólendván

Interjú Susanne Király-Moss festőművésszel

    – Milyen viszonyban van egymással művészetében a kísérletezés és a tradíció?
    – Az experimentális művészet és a kreatív gondolkodás iránti hajlamom összefügg. Már a művészeti akadémián sem voltam mindig kész csak azt elfogadni, amit a tanár javasolt, hanem más technikákat, más kifejezésmódokat is ki akartam próbálni. A festészet mellett, amely tanulmányaim fő részét képezte, különböző művészeti akadémiákon Amerikában, Zágrábban és Bécsben olyan kurzusokra íratkoztam be, amelyeken megengedtek egy bizonyos szabadságot: papírra való rátekintés nélküli rajzolást, akciórajzokat stb. A mostani rajzaim mégis egy gouachesorozatban gyökereznek, amelyet a 80-as évek elején festettem. A Max Kavšič szlovén festőművész kiállításán látott vakmerő tempera-technika inspirált arra, hogy kipróbáljam ezt a módszert. Korábban olajfestményeim egy sorozata – olyan, viszonylag metafizikus témákkal, mint az élet kezdete, más dimenziók, láthatatlan vibrációk és térbővítések – utat nyitott előttem az absztrakt művészet felé, és ez az út tovább vitt egy temperasorozathoz, amelynek Ereszkedés a sokféleségbe címet adtam. Ez a technika lehetővé tette mindkét kedvenc tevékenységem gyakorlását: a rajzolást és a festést. Néha még a festéktubusokkal is rajzoltam, majd ezután újabb kísérletként hígított tussal lavíroztam. Ennek a fekete-fehér eljárásnak a próbálgatása után ismét ezoterikus témákat választottam, újra vágyakoztam a színek után. A színek nagyon fontos ismertetőjegyei munkámnak. Akkoriban kapható volt az ún. kínai tus, nyolc üveg egy dobozban. Kezdetnek egy tíz rajzból álló sorozatot készítettem (mindegyik lap 62&215;46 cm-es volt), a képek két-két színből álló kombinációk voltak, pl. piros-kék, sárga-fekete, sárga-zöld, míg az összes színt fel nem használtam. Mindegyik rajznak különböző kompozíciója volt, nagy lelkesedéssel láttam munkához. Úgy gondoltam, egy hónapig dolgozom majd, de három lett belőle. Az eredmény több mint háromszáz rajz lett. Noha előtte már valamennyire használtam tust és vonalakat, ezek után a vonal és a lavírozás művészetem szerves részévé vált. A kilencbenes években ebben a technikában új kifejezési lehetőséget találtam, száz db 84&215;59 cm-es rajzot készítettem. Itt korlátozott palettát alkalmaztam, az uralkodó színek: fekete, kék, okker és arany. Emellett számos vázlatfüzetem telt meg rajzokkal, ötletekkel, grafikai formába öntött gondolatokkal. A Kezdetben volt…, Szervező természet, Megnyílik a menny, X és kifelé!, Nyugtalanság, A szeretet az egyedüli reménységünk és más rajzok ezekből a vázlatfüzetekből származnak. Majdnem az összes művem, amelyeket az utóbbi évtizedekben készítettem, az Ereszkedés a sokféleségbe gyűjtőcím alá tartozik. Ez kimeríthetetlen téma. Első műveim a környezetet ábrázolták: tájképek, portrék, csendéletek. Még mindig megjelennek munkáimban ezek a tradicionális formák. De, mint már említettem, metafizikai érdeklődésem arra inspirált, hogy művészileg fejezzem ki ilyen irányú felfogásomat, így ismét kísérletezésbe kezdtem: akvarell, kollázs, a kettő kombinációja. Az Ereszkedés a sokféleségbe akvarellpapírra festett képekkel kezdődik. Kollázsaimon az írott szót a sokféleség szimbólumaként értelmeztem, az élő nyelvek kialakulásához pedig az ereszkedés fogalma kapcsolandó. Csak saját kezűleg írt szövegeket alkalmaztam, vagy olyanokat, amelyek életemhez közvetlenül kapcsolódtak (régi levelek, számlák, kivágások). Ebben az időben kezdtem el a kollázspapírt széttépni és felragasztani: rizspapírt, papírzsebkendőt stb. használtam fel. Cérnát is felragasztottam. Számtalan lehetőség adódott, az időhiány volt az egyedüli korlát! Abban az időben az ötletek, amelyek a papíron öltöttek formát, nagyobb felületeket igényeltek. Elkezdtem nagyméretű vásznakra festeni, ügyelve a struktúrára és a textúrára. Alapanyagként homokot, textilt, kendőket és akrilfestéket is felhasználtam. Az új ötletek sokkal gyorsabban születnek, mint ahogy realizálni tudnám őket. Közülük sok elvész, legalábbis nem jut el a kidolgozott formáig. Számtalan miniatűr képet, vázlatot készítek, amelyekből gyakran kész kép lesz. Ötleteimnek nincsenek különleges forrásai: egy kiejtett szó, egy olvasott mondat, látkép az ablakból. Nagyon gyakran teljesen kész képek villannak fel előttem, és megpróbálom ezeket az elképzeléseket gyorsan megvalósítani, mielőtt szertefoszlanának. Néha sikerül is.
    – Van-e köze, akár tudatosan, akár nem, a sokféleségnek átlagosnak egyáltalán nem mondható művészi életpályájához?
    – Ha belegondolunk, teljesen világossá válik, hogy az élet a sokféleségből és a változásokból fejlődött ki. Talán mivel az Egyesült Államokból származom, a különbözőség és a nem hasonlóság fogalma már kezdettől fogva tudatosult bennem. Nagy szerepet játszottak a látottak és tapasztaltak, mint pl. a különböző bőrszín, más szokások, vegyes lakosság, különböző vallások, politikai polaritás, szabadabb nyelvhasználat, korlátlan munkalehetőség. Olyasmi, amivel egy európai nem mindig találkozik. Tehát joggal állíthatom, hogy gondolkodásomat a sokféleségen keresztül a múltam határozza meg. Mégsem ez a téma volt eredeti célom a művészeti kifejezésben. Semmilyen átgondolt célom nem volt. Csak festeni akartam. A jelen alapos szemléletének tudatos kifejezése iránti szándékom a hetvenes években alakult ki, tulajdonképpen teozofikus, keleti ezoterikus és New Age-ről szóló írások hatására. Ez a témakör valószínűleg illeszkedett fiatalkoromban szerzett tapasztalataimhoz. A nyolcvanas években a baráti felkarolás ellenére az új környezetben elidegenedés érzése vett erőt rajtam. Feltehetőleg ez inspirált egy nagy csoport gouache elkészítésére a következő címekkel: A te világod, Az én világom, Idegen világ, A távolban, Visszapillantva. Egy egész sorozatnak pedig a Summa summarum címet adtam, amelynek értelme az emberi sokféleség volt, és azt tükrözte, hogy magányosságunk ellenére „mind részei vagyunk egy nagy egésznek”. Vágyálmok, mivel egy zárt, idegen országban telepedtem le? Nem tudom. Talán meg kell itt jegyeznem, hogy született szkeptikus vagyok, mindig keresek, sohasem találok, nem ragadom meg a vallásos meggyőződés lehetőségeit. A különféle vallásokról szóló olvasmányok és ezeket az érdekes felfogásokat láthatóan, grafikailag interpretálni azonban két különböző dolog. Lelkileg távol tudom tartani magam, csak nézőként szerepelek, és az ideákat saját magyarázat szerint alakítom. Nagyszerűnek tartom, hogy az egész univerzum isteni lények és különböző fajok által kitöltve képzelhető el, amelyekből az „első ember”, Ádám alkalmasint kialakult. Vagy a szellemek, amelyek rezgések során jutnak el az egyik láthatatlan dimenzióból a másikba, amelyeket a tudósok sehol sem tudnak lokalizálni. Vagy a fátyol, amely a szellemi világot az anyagi elől titokban tartja. Vagy még a (leereszkedő) isteni kisugárzások rétegei, amelyek egyre szélesebb manifesztációkat (sokféleséget) képeznek. Sok művem függ össze az ilyesfajta szemléletmóddal. Másfelől viszont mindig örömöt leltem és lelek a rajzolásban és festésben, papíron vagy vásznon különféle technikák kipróbálásában, hogy esztétikai szempontok szerint ötleteket valósítsak meg, témától és filozófiától teljesen függetlenül. Ez alkotja művészetem egy másik jelentős részét.
    – A Muravidék, ezen belül is Lendva vidéke már régóta otthona/hazája. Milyen viszonyban van az új otthon/haza művészetének fejlődésével? Mi inspirálta, milyen céljai voltak? Hogy fogadta művészeti tevékenységét a szűkebb lendvai környezet, illetve a nagyobb nyilvánosság? Milyen volt a helyzet Lendvára érkezésekor, és milyen most?
    – Amikor Lendvára költöztem, nagy érdeklődés támadt bennem a környezet iránt, amely számomra, nagyvárosokban felnőtt amerikainak különösen festőinek és lenyűgözőnek tűnt. Ez erősen hozzájárult művészetem fejlődéséhez. Tájképeken kívül (a présházakat és szőlőket kedveltem a leginkább) tipikus poszt-akadémikus témákat választottam: csendélet, portré. Életcélom mindig világos volt: befejezni a tanulmányaimat és művésszé válni. Ezen kívül nem volt más célom, gondoltam, művészetem magától továbbfejlődik, ha keményen dolgozom. És valahogy pontosan ez történt! A változatosságra való hajlam művészi kreativitásom mindegyik fázisában látható. És habár a témák többé-kevésbé ugyanazok maradtak, sohasem hagytam fel az új technikákkal való kísérletezéssel. Lendvára érkezésemtől kezdve nyitott még a kérdés, hogy a helybeliek vajon a művészetem, vagy inkább irántam érdeklődnek-e? Mégiscsak ritkaságszámba mentem, különc voltam. Abban az időben figyelembe kellett venni a politikai-társadalmi viszonyokat: a hatvanas évek végén fellendülőben volt a szocializmus, és én nem ismertem a nyelvet. Mondhatom, nem volt könnyű a kezdet az új hazában, a helybeliek csodálták bátorságomat. Többnyire figyelmesek voltak hozzám az emberek. Kiállításaimra még mindig sokan eljönnek. De eleinte nem buzgólkodtam. Később férjem nagyon jó lehetőségeket teremtett az alkotómunkához, és a hetvenes évek végén végre fel tudtam mutatni konkrét eredményeket. Addigra csaknem tőrőlmetszett lendvai lettem, még ha a nyelvet oly furcsán is beszéltem. Úgy látszott, az emberek elfelejtették külföldi származásomat. Természetesen erős támaszt nyújtott tevékenységemnek, hogy férjem, Király Ferenc szobrászművész a lendvai Galéria–Múzeum igazgatója és a Lendvai Nemzetközi Művésztelep társalapítója volt. Egy idő után Szlovénia-szerte kerestem kiállítási lehetőségeket, és tevékenységi formákat, kapcsolatokat teremtettem segítség nélkül, egy kis autonómiára törekedve. Meghívásokat fogadtam el szlovén és külföldi művésztelepekre. Hogy a lendvai művészetkedvelő közösség értékeli fáradozásaimat, azt a kiállításokon való jelenlét és a dicsérő kommentárok igazolják.
    – Hogy jött létre ez a multikulturalitás a szűkebb családi körben? Melyik nyelv volt használatos a családban Lendván?
    – Ma a leggyakrabban használt nyelv a családban az angol (fiaim és köztem) és a szlovén. A férjem szlovénül és magyarul beszél a fiúkkal. Amikor Lendvára költöztem, férjemmel az egyedüli kommunikációs lehetőség egy rossz szerb-horvát volt. Mintegy öt évig tartott, míg elég jól megtanultam beszélni szlovénül. Írni azonban alig tudok még. Annak idején az volt a benyomásom, hogy Lendva jugoszlávok és más nemzetiségek, köztük természetesen a magyarok olvasztótégelye. A magyar nyelvismeret hiánya nem jelentett különösebb akadályt. Mivel amerikai állampolgár vagyok, nagyon nehéz volt Magyarországra utaznom, nem volt szükséges tanulnom a nyelvet. Sajnos túl későn jöttem rá, milyen előnyei lettek volna annak, ha magyarul is megtanultam volna beszélni. Lendvai első éveimben kevés kapcsolatom volt a helybeliekkel. Időmet a családnak és a műteremnek szenteltem. Alig akadt lehetőség, és kedvem is kevés volt ahhoz, hogy különösebb betekintést nyerjek a népi kultúrába. De mindig tisztelettel tekintettem a szlovén és magyar tradíciókra, emberekre, és természetesen egy idő után befogadtam mindkét kultúrának bizonyos aspektusait. Meggyőződésem, hogy a körülöttem élő emberekkel még a véletlen kölcsönhatások is nagyon hasznosak voltak, körülbelül úgy, mint egy összekapcsoló szimbiózis. Hogy az emberek tőlem is kaptak-e valamit, azt nem tudom pontosan.
    – Kik azok, akik lényegesen hatottak művészi pályája alakulására? Kik azok a lendvai és környékbeli, muravidéki kortárs művészek, akikről feltétlenül tudni kell, hogy megbízható képet kapjunk a régió művészeti törekvéseiről?
    – Először igazán középiskolai tanárom, Thurston úr inspirált. A tanítás alatt gyönyörű tájképeket festett vízfestékkel. Később a francia impresszionisták iránt kezdtem érdeklődni. (Renoir, Monet és Toulouse-Lautrec voltak a kedvenc festőim.) Az impresszionizmus csodálata fokozódott a tisztelet által, amit Robert Brackman professzor iránt éreztem, aki maga is impresszionista festő volt, és akitől két éven át tanultam festészetet a New York-i Art Students’ League-ban. Bécsben Gustav Klimt, Szlovéniában Max Kavčič volt a példaképem. Egyébként nehéz megállapítani, hogy mi befolyásolja az embert. Miután oly sokféle művészettel ismerkedtem meg Chicagóban, New Yorkban, különböző európai városokban, és mivel szeretem a művészetet, valószínűleg rengeteg ötletet fogadtam be, amelyek végül is különböző fázisokban összetevőivé váltak művészi kreativitásomnak. A muravidéki művészi miliő széles és gazdag skálán mozog. A legaktívabb lendvai képzőművészek kronológiai sorrendben: Gábor Zoltán Lendván született és Zágrábban él. Sok munkája örökít meg lendvai tájképeket és történelmi jeleneteket. Király Ferenc csaknem negyven éve a lendvai kulturális tevékenység motorja. Nemcsak a lendvai Galéria–Múzeum megalapítója volt, hanem felfejlesztette a helyi nemzetközi művésztelepet, amely most ünnepli 32. születésnapját, és amely a művészeknek és másoknak rendelkezésére bocsátotta a művészeti irányzatok és kifejezésmódok széles nemzetközi spektrumát. Szobrai megtalálhatók hazai és külföldi köz- és magángyűjteményekben. Zdenko Huzjan Ljubljanában él, de országos hírneve visszasugárzik szűkebb hazájára. A fiatalabb generációból Dubravko Baumgartner festőművész egyre többet van jelen az itteni művészeti körökben. Nemes László magyarországi festőművész is véglegesen integrálódott a helyi művészeti életbe. A DLUPP regionális művészeti társaság 22 festőművész, szobrász- és grafikusművész tagja közül sokan országosan és nemzetközileg is ismertek. Impresszionista stílusával figyelemre méltó Nikolaj Beer festőművész, aki nagy hatással volt saját generációjára és az azt követőre. A fent említett Király Ferenc és Zdenko Huzjan is tagok itt. A csoport mindegyik művésze fontos szerepet játszik abban a kísérletünkben, hogy az életet és a művészetet közelebb hozzuk egymáshoz. Végül is azt mondanám, hogy a leghatásosabbak közülük Lendván kívül a Muravidéken és Prlekijében Franc Mesarič (festőművész és tervezőgrafikus), Vlado Potočnik (festőművész), ©tefan Hauko (freskófestő), Ignaz Meden (festő- és installációművész), Göntér Endre (festőművész), Sandi Červek (festőművész) és Mirko Rajnar (festőművész, művészetiiskola-tulajdonos, művésztanár). A tizennégy évvel ezelőtti alapítása óta a DLUPP hatékony művészeti társasággá vált, Szlovéniában, Horvátországban, Ausztriában, Németországban és Magyarországon voltak kiállításaink.

Az interjút 2004 márciusában
Ruda Gábor készítette